A második Orbán-kormány az ország megújítására, vagyis mindenekelőtt gazdasági konszolidációra, mélyreható közjogi reformokra, a közrend és közbiztonság helyreállítására, végső soron egy „új társadalmi szerződés” („nemzeti együttműködés rendszere”) megkötésére vállalkozott, mikor megkezdte működését. Az új kormányzatnak magas – és a reálgazdasági, politikai lehetőségekhez mérten eleve irracionális – társadalmi várakozások közepette kellett hozzálátnia választási ígéreteinek teljesítéséhez. E bejegyzés keretében a gazdasági dimenziót górcső alá véve szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasóval.

Induljunk a kályhától! A kisebbségi szocialista kormány (Bajnai-kormány) egy viszonylag merev, dogmatikus („ortodox”), technokrata szemlélettel igyekezett eredményeket elérni a válságmenedzselés terén, ami – a makrogazdasági számokat áttekintve – részben sikerült is, hiszen egy kb. 1200 milliárd forintos megszorító csomaggal 3,8% alá szorították az államháztartási hiányt, vagyis a gazdaság elindult a konvergencia-pályán, emellett a külkereskedelmi mérleg és a fizetési mérleg egyenlege is pozitívra fordult. A gazdasági sikereknek az árát azonban a társadalomnak kellett megfizetnie: a válság és a tartós restriktív gazdaságpolitika nyomán a GDP csökkent, a munkanélküliség egyre nőtt, a lakossági megtakarítások összege nagymértékben csökkent, a háztartások és az önkormányzatok eladósodottságának mértéke tovább növekedett (különösen a devizában való eladósodottság vált kritikus tényezővé a növekvő árfolyamkockázattal).

A 2010-es kormányváltás után csakhamar világossá vált, hogy az Európai Unió nem hajlandó átmeneti engedményeket adni Magyarországnak a hiánycélok vonatkozásában, vagyis Orbán Viktor kormánynak – kétharmados parlamenti többsége ellenére – egy viszonylag szűk gazdaságpolitikai mozgástérrel kell számolnia. Ebből következően a két Széll Kálmán Terv (melynek a 2.0-ás verziójába a konvergencia-tervet is integrálták) nyomán a deficitcélok tartása, valamint az államadósság-csökkentés váltak a gazdasági kormányzat prioritásává. Matolcsy György a választások előtt egy rendkívül ambiciózus növekedési tervvel állt elő, ám ennek kivitelezhetősége a merev konvergencia-pálya, a nemzetgazdaság rendkívül rossz állapota és az euró-zóna válsága miatt hamar megkérdőjeleződött. Az adósságteher csökkentését, a gazdasági stabilizációt és a növekedés feltételeinek megteremtését célul kitűző Széll Kálmán Terv prognózisait, cselekvési ütemét csakhamar át kellett írni a forint gyengülése, a vártnál jóval alacsonyabb gazdasági növekedés és a tartósan rossz külső gazdasági környezet következtében. A maastricht-i kritériumoknak, a stabilitási és növekedési paktumban foglalt kötelezettségeknek megfelelően, a túlzottdeficit-eljárás (hazánk ellen az EU-csatlakozás éve, 2004 óta folyik) alóli mentesülés érdekében a magyar kormány – az átfogó strukturális reformokhoz szükséges forrástöbbletet nélkülözve – igyekezett ad-hoc intézkedésekkel leszorítani a hiányt. Noha e törekvést az egymást követő költségvetési években siker koronázta, a választott eszközök esetlegességét, illetve egyszeri alkalmazhatóságát felróva Brüsszel nem látott kellő garanciát a konvergencia-pálya hosszú távú tarthatóságára, így a túlzottdeficit-eljárás tovább folytatódott (az Európai Bizottság emellett mind a 2013-as, mind a 2014-es esztendőre 3% feletti államháztartási hiányt prognosztizál). Az Orbán-kormány kettős mércét emlegetett (főként miután 2012-ben a brüsszeli kívánalmaknak megfelelően hat alkalommal is módosította a büdzsét a kormánypárti többség), s való igaz, az EU több válságba került dél-európai ország esetében is jelentős engedményeket – ha úgy tetszik, méltányosságot – gyakorolt. Azt sem érdemes szem elől tévesztenünk, hogy a Közösség 27 tagállamából jelenleg 20 ellen folyik hasonló eljárás, ami már önmagában kérdéseket vet fel ezen eszköz célszerűségével szemben. Különösen elhúzódó recesszió idején válik megkérdőjelezhetővé az eljárás, hiszen a növekedés beindítása érdekében a nemzetállami kormányok ilyenkor – engedve a takarékossági célokból – hajlamosak munkahelyvédelmi, illetve beruházás-élénkítő programokat indítani, melyek természetesen többletköltséggel járnak. A 2008-ban kirobbanó pénzügyi világválság nyomán megkérdőjelezett neoliberális kánon, illetve az uniós vezetők által meghirdetett paradigmaváltás meghiúsult ígérete, továbbá az EU-IMF-EKB trojka merev, kiadáscsökkentést és bevételnövelést (ezt elsősorban a lakossági adóterhek növelésével, valamint a nagy ellátórendszereken spórolva, a szociális kiadások megnyirbálásával) megcélzó intézkedési javaslatai gazdasági-társadalmi paralízis-közeli állapotba juttatták a „megsegített” államokat. Ezen körülmény alapvető fontosságú, amikor a hazai „unortodox”, illetve a közvetlen lakossági megszorítások helyett szektorális különadókra építő intézkedések iránti, a gazdasági kormányzat részéről megnyilvánuló „furcsa vonzalmat”, vagy az IMF-hitelkonstrukció körüli vitákat, végső soron a megállapodás elmaradását vizsgáljuk. Az euró-övezet válságzónájához tartozó államokban körültekintve elmondhatjuk azt is, hogy nincsenek sikerreceptek, sem olyan pozitív, vagy negatív példák a válságmenedzselés terén, melyekből stratégiát lehetne építeni, vagy melyek – bizonyos adaptációs megkötések mellett – példaként szolgálhatnának más nemzetgazdaságok számára.

Magyarországon elsősorban a legtöbb ember számára munkalehetőséget biztosító kkv-szektort sújtó likviditási problémák, a tőkehiány és hitelszűke tett szükségessé egy mihamarabbi vállalkozásbarát adóreformot, továbbá alacsony kamatozású források bevonását a gazdaságba (a Matolcsy MNB-elnök által múlt csütörtökön meghirdetett hárompilléres program a pénzügyi rendszer stabilitásának előmozdítása mellett ez utóbbira koncentrál). E törekvést a kormány munkahelyvédelmi akciótervvel, az egyes nagyvállalatokkal kötött stratégiai megállapodásokkal igyekszik megtámogatni. Utóbbi lépéssorozat a megvalósuló termelőkapacitás- és foglalkoztatás-bővítésen keresztül, a nagyvállalkozókkal kötött szerződések mentén juttatná beszállítói pozícióba, illetve újabb megrendelésekhez a kisebb hazai vállalkozásokat. Szintén fontos felismerés, hogy a gazdasági növekedés beindításához az adóreform és egyéb, versenyképességet javító intézkedések mellett kulcsfontosságú eszköz lehet a fejlesztéspolitikai prioritások újradefiniálása, a fejlesztéspolitika intézményrendszerének reformja, valamint kedvezményes fejlesztési hitelek nyújtása, amely lépések nagyban hozzájárulhatnak a pályázati források hatékonyabb lehívásához és felhasználásához, a kifizetések időbeli teljesíthetőségének előmozdításához. Fontos adalék, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium ígérete értelmében a 2014-2020-as hétéves uniós költségvetési ciklusában Magyarország az uniós források 60%-át közvetlenül gazdaságélénkítésre fordítja majd. Továbbra is nehéz vállalkozásnak tűnik viszont az államadósság csökkentése, illetve szerkezetének (forint-/devizaadósság) javítása, mely területen a második Orbán-kormány csak szerény eredményeket képes felmutatni: 2010-ben a GDP-arányos 82%-hoz képest jelenleg – az NGM számításai alapján – 79,59% (34,57%-os devizaaránnyal) ez az arány. „Kőbe van vésve” viszont, hogy 2014-ben nem lesz választási költségvetés, vagyis a korábbi ciklusok osztogató politikájának szirénhangjai sem veszélyeztetik a fiskális fegyelmet. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a kormány az utóbbi időszakban számos olyan intézkedési tervet (rezsicsökkentés, félszocpol, ágazati bérrendezés és életpályamodell előkészítése, szja-csökkentés lebegtetése, stb.) is bejelentett, amelyek a gazdasági növekedést javarészt csak „közvetve”, áttételesen (a szociális dimenzión és a társadalmi kohézió előmozdításának szűrőjén keresztül) képesek szolgálni, ugyanakkor a kormánypártok népszerűségét – miként a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok is mutatják – „közvetlen” módon növelik.

A 2013-2014-es esztendő egyik fő gazdaságpolitikai kérdésévé tehát ennek megfelelően az válik, hogy a gazdasági racionalitás képes lesz-e felülírni a rövidtávú politikai érdekeket. A választ a gazdaságpolitikai célrendszer mellett a politikai dimenzió is nagyban befolyásolhatja, úgymint az ellenzék ereje, szervezeti – nem intézményi vagy ideológiai, de a választási eljárás szempontjából értelmezendő (közös lista- és egyéni jelöltállítás) – homogenitása vagy fragmentáltsága, az releváns ellenzéki pártok, szervezetek személyi és szövetségi politikája, valamint a választók számára vállalhatónak, reálisnak tűnő politikai alternatíva megteremtésének sikere vagy kudarca.

KJ