Megint egy idézettel indítanánk mostani bejegyzésünket, ugyancsak Ángyán József, a Vidékfejlesztési Minisztérium volt államtitkára leveléből: „Az évtizedek alatt kialakult, ellenérdekelt "maffiahálózat" mindent vinni akar a földtől, az erőforrásoktól a támogatásokon át a piacokig. Mindent vinni akar a vidéki, helyi közösségek, családok elől, és magam, munkatársaim valamint az emberekkel közösen kidolgozott Nemzeti Vidékstratégiánk e zsákmányszerzés útjában álltunk.” Ezzel a felütéssel kezdjük mai posztunkat.

Néhány jellemző példát említünk, ami a hazai nagygazdaságokra jellemző, így a mezőgazdaságban nem otthonosan mozgó olvasóink is képet kapnak a helyzetről. Adott egy népes magyar család, amelyből ténylegesen hárman dolgoznak, több mint ezer hektáron; csak szántóföldi növénytermesztésben érdekeltek. Mindössze további 3 állandó alkalmazottjuk van. Összességében értéket teremtenek, legjobb tudásuk szerint gazdálkodnak. A nagy területhez technikai fejlesztés, csere szükséges, ezek azonban túl sokba kerülnek, kitermelésükhöz még több földre van szükségük, majd a több földhöz újabb fejlesztésekre. Végül is az állandó növekedéskényszer miatt mókuskerekébe kerültek. Az óriási területet már nem látják át, nem érzik már szükségét annak, hogy a maximumot hozzák ki az adott táblából. Az adott táblából potenciálisan (a lehető legjobb gazdálkodással) kinyerhető profit egyre távolabb kerül a ténylegestől, vagyis az egységnyi földre jutó jövedelem esik.

Osztrák férfi, aki a 90-es évek elején Magyarországon lát lehetőséget. Trükkös módon némi földet szerez, letelepszik, majd megszerzi a helyi TSZ romjait, és mára 6-800 hektáron gazdálkodik családjával és két alkalmazottjával. Az eredmény ugyanaz, minimális foglalkoztatás, és csak alapanyag-előállítás. Itt jegyeznénk meg, a külföldiek jelenléte hazánkban a termőföldvásárlási moratórium ellenére igen erős, egyes megyéink termőföldjeinek közel felét is birtokolhatják, vagy művelhetik külföldi érdekeltségek!

Olasz férfiú, aki 1990-es években zsebszerződésekkel szerzett több száz hektárnyi földet. Magyarországra nem jár, az egyszerűség kedvéért még a közepes minőségű szántóit is elerdősíti. Mindössze néhány alkalmazottja van.

Adott egy korábbi termelőszövetkezet, amely mára csak növénytermesztéssel, alapanyag előállítással foglalkozik, a cég gazdasági társaságként működik. 1300 hektáron gazdálkodnak, további 300 hektáron bérmunkát végeznek. Mindössze 15-en dolgoznak, a rekordfizetések aratás, vetés idején képződnek, ez legfeljebb nettó 150 000 forintot jelent.

Megemlékeznénk a 10000 hektár feletti terület tulajdonosairól is. Ekkora érdekeltsége van például Csányi Sándornak is, aki évtizedek alatt majdnem teljes vertikumú, óriási agrárbirodalmat épített ki. Őt nem neveznénk a levélben megemlített oligarchák közé, mivel értékmentő munkát is végzett, de tény, hogy a jövedelemtöbblet az érdekeltségeinél csapódik le. A legnagyobb területű gazdaságoknál is megfigyelhető a teljes vertikum kiépítése felé való hajlandóság, például új tejgazdaságok esetében.

Az, hogy a kisgazdaságok életképtelenek, nem piaci viszonyok között működnének, az egyszerűen nem igaz. A kisüzemnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. A legfontosabb a foglalkoztatás és saját egzisztencia megléte. A kicsiknek gondjuk lehet ugyan az élelmiszerbiztonsággal, de a jobb minőség és ezáltal az egészségesebb termék szinte garantálható. Komoly beruházásokra nincs lehetőség, de némileg kárpótolja őket a terület jobb kihasználása. A kistermelőknek a helyi értékesítési hálózatban kell részt venniük. Ez az értékesítési hálózat az Achilles-sarok, mivel gyakorlatilag nem létezik. Enélkül nem lehetséges a kistermelők körének bővítése, helyzetének javítása. A másik probléma az imázs kérdése. Imázst kell teremteni a helyi termékeknek a fogyasztók meggyőzésével. A kisgazdaság termelési módszerénél, illetve a helyi értékesítési rendszere révén jóval környezetkímélőbb, fenntarthatóbb, mint a nagyüzem. A kisüzem képes a legmagasabb hozzáadott értékre, a csúcsgasztronómiába való bekerülésre. Méretüknél fogva tehát nem csak az alapanyag előállításban érdekeltek. A kistermelők előtt adott a szövetkezés lehetősége, amivel Nyugat-Európában számtalan esetben találkozhatunk is, hazánkban azonban a szocializmus negatív tapasztalatai miatt a szövetkezés kultúrája kiveszett.

Összességében nézve mindkét gazdálkodási típusra szükség van, több lábon álló agrárszektorra van szükség. A nagyüzem tud nagy megrendeléseket teljesíteni, és technikai, szellemi bázist nyújtani. Ők tudnak a nagyobb megtermelt mennyiség révén exportpiachoz jutni, így törve az utat a kisebbek előtt az exportpiacokon. Most azonban inkább a kistermelőket kellene előnyökhöz juttatni, az utóbbi két évtized ugyanis az ő leépülésüket, stagnálásukat hozta. A mostani birtokstruktúra, az átgondolatlan, piacvételre kihegyezett privatizáció, illetve az exportpiacok elvesztése drasztikusan lecsökkentette a vidék népességeltartó erejét. Az erőforrások gátlástalanul átrendeződtek, ezen folyamatok a vidék tekintélyes részét szociális válsághoz vezették.