A nemrég publikált közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint miközben a baloldali Összefogás támogatottsága csökken, a Jobbik egyre sikeresebben képes megszólítani olyan társadalmi csoportokat is, melyek korábban alig rezonáltak a radikális párt üzeneteire. A Tárki szerint míg decemberben és januárban a teljes választókorú népességnek csak 8 százaléka szavazott volna a Jobbikra, addig ez az arány februárban már 15 százalék volt, a pártválasztók körében pedig 14 százalékról 19 százalékra növekedett a nemzeti radikális pártot támogatók aránya. A Szonda Ipsos, a Nézőpont Intézet és a Medián adatai szerint is bővült a párt támogatóinak köre. A baloldali ellenzék erőivel ellentétben a Jobbik prominens politikusai járják az országot, hirdetik választási programjukat, s szinte mindenütt „teltházas” lakossági fórumokat tartanak. Érdemes megvizsgálnunk, melyek azok a tényezők, amelyek segítették, segítik a Jobbik térnyerését, érezhető támogatottság-növekedést hozva a pártnak.

Elsőként a választási programról kell szólnunk. Már annak megléte is versenyelőnyt jelent a baloldali Összefogással szemben (mely egyébként kormányképes alternatíva prezentálásának híján inkább tűnik egy koncepció nélküli, Orbán-ellenes laza érdekszövetségnek), de ennél természetesen többről van szó. A Jobbik programja választási lózungok helyett különböző szakpolitikai területek mentén alternatívát vázol a regnáló Fidesz-KDNP kormány (és az azt megelőző kormányzatok) eddigi gyakorlatával, ígéreteivel szemben. A programalkotás során a koherencia (egymásra épülő, szerves kapcsolatot mutató programelemek), a hitelesség (nem tartalmaz felelőtlen ígéreteket) és a perspektívanyújtás (cselekvési tervet, utat vázol mind az egyének, mind a közösség számára az őket leginkább sújtó problémák megoldására) követelményei érvényesültek.

A jó program önmagában nem elegendő, annak elemeit meggyőzően kell megismertetni a választókkal. Ez az a pont, ahol a kommunikációs stílus, a hangvétel felértékelődik. Ha a jelenlegi kormány teljesítményével való alacsony társadalmi elégedettséget összevetjük az ellenzéki pártok alacsony támogatottságával, azt tapasztalhatjuk, hogy a választók egy tetemes része hiányolja a kormányképes alternatívát, így aztán vagy kitart továbbra is a kormánypártok mellett, vagy a passzivitást választja. Mégis mivel lehet meggyőzni, mobilizálni e csoportokat? A kulcsszó a kormányképesség. A választók túlnyomó többsége csak olyan pártra hajlandó szavazni, amelyről elhiszi, hogy az képes kormányozni az országot. Ennek megalapozásához higgadtabb, szakszerűbb politikai retorikára van szükség, amit – miként a párt kampányának hangvétele, látványvilága is mutatja – a Jobbik stratégái is felismertek. A radikális program (a „tartalmi radikalizmus”) csorbítatlan maradt, miközben annak interpretációja (a „formai radikalizmus”) emészthetőbbé, szalonképesebbé és emberközelivé vált. Ez komoly fegyvertény. Egy radikális párt legnagyobb ellensége, hogy a radikalizmus mint stílus sok esetben szembekerül a választók többségének elvárásaival, preferált politizálási stílusával, vagy csak egyszerűen lerontja a szakmaiság imázsát, s ezáltal a párt hitelét, kormányképességét. Míg egy szűkebb, a radikális üzenetek iránt fogékony választói csoport számára vonzó tud lenni a keményebb, karakánabb stílus, addig egy, a jövőben kormányzati szerepre készülő párt már nem engedheti meg magának, hogy kommunikációját továbbra is a rétegpárti üzenetek határozzák meg.

Korábbi elemzések rávilágítottak arra, hogy a radikális párt potenciális támogatóinak tábora nagy aránytalanságokat mutat (itt elsősorban a nemek és korcsoportok szerinti, valamint a földrajzi megoszlást kell említenünk). Mindamellett, hogy ezek a jelentős különbségek – az utóbbi időszak pozitív fejleményei ellenére – továbbra is fennállnak, a Jobbik programjának összeállításakor mégsem feledkezett meg azon társadalmi csoportokról, melyek körében mérsékeltebb támogatottsággal rendelkezik (tehát nem egy rétegpárti program született). A párt kampányának kommunikációs „zászlóshajói” mind az embereket leginkább foglalkoztató kérdésekre összpontosítanak: munkahelyteremtés, szociális és egészségügyi ellátás színvonalának emelése, közbiztonság helyzetének javítása, elszámoltatás, stb. (miközben természetesen továbbra is fellelhetőek a szimbolikus politika nehezen alábecsülhető elemei is), tehát mindenki számára relevanciával bírnak. A párt lakossági fórumai iránti felfokozott érdeklődés kiválóan reflektál erre: a helyszíni tudósítások, beszámolók is mutatják, egyre több kiábrándult szavazó (köztük sok nyugdíjas korú) kíváncsi a Jobbik álláspontjára. A regnáló elittel szembeni, illetve a rendszerváltoztatás óta eltelt huszonnégy esztendővel való elégedetlenség (nem véletlen, hogy az elitellenesség mellett a rendszerellenesség is aggasztó mértékben megnőtt a válságévekben), a magas fokú kiábrándultság új utak, új szereplők (akiket nem terhel a múlt terhes öröksége, akik személyükben nem kompromittálódtak, s akik még pártként sem szerepeltek le a választók előtt) irányába hajtja a pártot kereső szavazópolgárok széles táborát. Mivel a radikális párt a másodlagos pártpreferenciák tekintetében meglehetősen jól áll, e választói réteg megszólítása közel sem lehetetlen feladat.

A Jobbik szavazótábora az Iránytű Intézet nyári közvélemény-kutatása szerint korösszetételét tekintve a „legfiatalosabb” (támogatóinak 60 százaléka 18 és 39 év közötti), ráadásul a nemzeti radikális párt a 18 és 29 év közötti biztos szavazó pártválasztók körében 37 százalékos támogatottsággal az első helyen áll a pártok rangsorában. Egy korábbi, nyári kutatásunk arra is rámutatott, hogy a választók a Jobbik hallatán elsősorban a következő témakörökre asszociálnak: közbiztonság, devizahitelesek megmentése, az államadósság újratárgyalása, elszámoltatás. Tehát kijelenthető, hogy a radikális párttal szembeni választói attitűdök nem merülnek ki a pozitív vagy negatív érzelmek hangoztatásán, de a viszonyulás emocionális vetületén túl vannak olyan jól körülhatárolható tárgykörök, melyeket a közvélemény a Jobbikhoz köt. A felsoroltakon túl ilyen témakör lehet még a termőföldvédelem problematikája, vagy az uniós tagság, illetve a tagságból fakadó egyes kötelezettségek felülvizsgálatának kérdése, melyek szintén nagy hangsúlyt kapnak a párt kommunikációjában. Ha áttekintjük az imént felsorolt témákat, megállapíthatjuk, hogy azok nem egy szűk társadalmi szegmens problémáit karolják fel, hanem széles tömegekhez szólnak. Ekképpen lehetséges az, hogy az idősebb korosztályok (ahol a Jobbik támogatóit tekintve alulreprezentált) is egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a nemzeti radikálisok programja, fórumai iránt. A közbiztonság, a szociális biztonság és a színvonalasabb egészségügyi ellátás ígérete mellett a család (a gyermekek, unokák itthoni boldogulása, az elvándorlás megállítása) középpontba állításával is azonosulni tudnak a nyugdíjas korú választók, ráadásul egy efféle kampány alkalmas a generációs szolidaritás erősítésére is.

A politikai racionalitás szempontjából egyáltalán nem mellőzhető kérdés a radikálisok számára, hogy képesek lesznek-e oldani a pártot támogatók korszerkezetében fellelhető jelentős torzulásokat. Annyi bizonyos, hogy ez csakis egy hosszabb távú stratégia részét képezheti, s a Jobbik megtette az első lépéseket.

K. J.