Már régóta vita folyik arról a kérdésről, hogy a Fidesznek a Jobbikkal szembeni politikai stratégiája rövid távon mennyire hatékony, s hosszú távon mennyire kifizetődő. Az elmúlt évek kormánypárti gyakorlatának tükrében talán hosszas fejtegetést nem igényel az a megállapítás, hogy a Fidesz – főként a programalkotás és a politikai kommunikáció terén – gyakran merített ellenzéki forrásból. Egyes jobbról vagy balról jövő kezdeményezéseket előzékenyen „felkarolt”, saját indítványként benyújtva, politikai haszon realizálásának érdekében. Máig eldöntetlen dilemma, hogy a kormánypártok miközben rendre igyekeznek átemelni bizonyos, Jobbikhoz köthető kezdeményezéseket, átvenni radikálisnak nevezhető kommunikációs paneleket, mennyiben „fogják ki a szelet a Jobbik vitorlájából”, s mennyiben „terítenek vörös szőnyeget” jobboldali riválisuk elé. A Jobbik néppártosodásával, a migránskérdésben való határozott, kemény kormánypárti állásponttal (de markáns példaként említhetnénk a halálbüntetés bevezethetőségének kérdését is) az a benyomás alakul ki a külső szemlélőben, amit elemzők úgy szoktak megfogalmazni, hogy „a Fidesz Jobbikosodik, a Jobbik Fideszesedik”, utalva a két néppárt közötti stílusbeli távolság csökkenésére.

A migrációs válság továbbra is tematizálja az európai politikát és a magyar belpolitikát. A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok alapján azt a tézist is megfogalmazhatjuk, hogy azok a – releváns támogatottsággal rendelkező – pártok tudtak támogatottság-növekedést elkönyvelni az utóbbi időszakban, amelyek egyértelműen, karakteresen állást foglaltak a migrációs kérdésben, akár bevándorlás-ellenes kommunikációs vonalat vittek, akár a liberális bevándorlás-politika szükségessége mellett érveltek. A kormánypártoknak sikerült leginkább politikai tőkét kovácsolni: népszerűség-növekedés, a pártpreferenciájukban bizonytalanok egy részének megszólítása, a Jobbik bevándorlásügyben való partvonalra szorítása, Orbán Viktor véleményvezérré válása a nemzetközi politikában. Korábbi felmérések szerint a magyar választópolgárok mindenekelőtt a munkahelyteremtés, a szociális és egészségügyi ellátás, valamint a közbiztonság területét tartják kiemelten fontosnak, így nem véletlen, hogy a kormányzat migrációellenes retorikája sikerrel apellált az ezzel kapcsolatos félelmekre (elveszik a magyarok munkáját, ellátásuk jelentős forrásokat emészt fel, veszélyt jelentenek a közbiztonságra és növelik a terrorfenyegetettséget). Bár „egy kutatás nem kutatás” (trendek megállapításához több, hosszabb időszakot felölelő mérési adatra van szükség) – ahogy tartja a szakma –, mégis úgy tűnik, az elmúlt bő egy hónap legnagyobb nyertese a Fidesz-KDNP után a Demokratikus Koalíció, mivel – bár migránsügyben mindvégig kisebbségi álláspontot képviselt a párt – kiállt egy adott érték, cél mellett (ezt az MSZP elmulasztotta), amit a választók egy része honorált. Így a szocialisták támogatottságának gyengülésével, és a DK erősödésével ismét nyitottá vált a kérdés, hogy hosszú (vagy akár közép-) távon melyik szereplő válhat a baloldal vezető erejévé. A stagnálás vagy mérsékelt csökkenés ellenére a Jobbik esetében sem beszélhetünk látványos kudarcról, mivel – ha a pártpreferenciák terén nem is tapasztalhatunk előrelépést – borítékolható, hogy a Fidesz és a Jobbik közötti ideológiai távolság csökkenésével (Jobbik néppártosodása, a Fidesz „radikális” kormányzati fellépése és kommunikációja a migránskérdés kapcsán) a kormánypártokat (potenciálisan) támogatók egyre nagyobb része hajlamos másodpreferenciájaként a Jobbikot megjelölni. Ez hosszabb távon – a kormányzati politika társadalmi megítélésének függvényében – a Jobbik számára akár szavazatokra is váltható. A szocialisták és az LMP migrációs kérdésben kialakított álláspontja láthatóan nem "csapódott le" a közvélemény számára, ami az MSZP esetében inkább az inkonzisztens kommunikációnak, a hibás helyzetértékelésnek, és a politikai bátorság hiányának tudható be.

K. J.

Pártpreferenciák alakulása októberben:
Nézőpont Intézet: http://nezopontintezet.hu/…/masfelszer-tobben-valasztanak-…/
Tárki: http://www.tarki.hu/…/news/2015/kit…/20151028_valasztas.html
Iránytű Intézet: http://iranytuintezet.hu/2015_oktoberi_kozvelemeny-kutatasunk_eredmenyei_i_-_partpreferenciak

André Goodfriend ideiglenes ügyvivő távozását követően, az Egyesült Államok új magyarországi nagykövetének érkezésére várva sokan az amerikai-magyar diplomáciai kapcsolatok normalizálását vizionálták, amire egyébként a két ország közötti, stratégiai kérdésekben való együttműködés kellő alapot is szolgáltatott. Magyarország geopolitikai súlya az orosz-ukrán konfliktus intenzívvé válásával értékelődött fel, ami felerősítette a „keleti nyitás” politikája, illetve a paksi atomerőmű bővítéséről kötött orosz-magyar szerződés körüli nyugati aggodalmakat. Az új nagykövet „politikai akklimatizálódását”, valamint a migrációs krízis hullámainak mérséklődését követően ismét felszínre kerültek a magyar kormányt ért, már korábban is megfogalmazott ún. demokráciakritikák, amelyek mögött egyesek őszinte aggodalmat, mások a magyar kormány által megsértett amerikai politikai és gazdasági érdekeket, míg megint mások a demokraták politikai kinevezettjének (Colleen Bell nem karrierdiplomata), és ezáltal a demokratáknak a republikánusok vádjaira reflektáló, demonstratív fellépését látják. (Obama kampánytámogatói, akiket az elnök nagykövetnek jelölt, a szenátusi meghallgatásokon több esetben nem nyújtottak megfelelő teljesítményt, emellett a republikánusok általában is számon kérik a demokratákon a hatékony, erős érdekképviselet és a külügyi kompetencia hiányát.) Abban sincs semmi meglepő, hogy a Brüsszellel szemben is gyakran alkalmazott, nemzeti szuverenitást hangsúlyozó („szabadságharcos”) retorikát Washington bírálataira válaszul is használják kormánypárti politikusok. A nagykövet által felsorolt pontok egy része ráadásul kifejezetten politikai értékvita tárgyát képezheti, és az sem elhanyagolható szempont, hogy sok esetben az USA sem hivatkozhat példaértékű amerikai mintára – talán ezt érezhette Bell is, amikor a Corvinus Egyetemen tartott október 28-i beszédében úgy fogalmazott: „azt azonban elismerjük, és el is fogjuk ismerni, hogy mi magunk sem mindig felelünk meg saját célkitűzéseinknek”[1]. Lázár János mai sajtótájékoztatóján ismét keményen visszaszólt az amerikaiaknak, sérelmezve a magyar belpolitikába való beavatkozásként értékelt kritikákat. Lázár karriercélja, ambíciói, párton belüli pozíciója és konfliktusai az utóbbi időszakban nagyobb sajtóérdeklődést váltottak ki, különösen a Rogán Antallal való vetélkedés kapcsán. Amennyiben a Miniszterelnökséget vezető miniszter dédelget hosszú távú terveket Orbán utódlásával összefüggésben, nem biztos, hogy politikailag kifizetődő az Egyesült Államokkal szembeni, nyíltan konfrontatív magatartás.

 K. J.

[1] „Erősebb hidat építünk” – Beszéd a Corvinus Egyetemen:

http://hungarian.hungary.usembassy.gov/bell_10282015.html

"S mert a fejedelemnek jól kell használni állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni. Ezért hurkot ismerő rókának kell lennie, és farkast rémítő oroszlánnak." - írja Machiavelli. A közélet iránt akár csak mérsékelten is érdeklődő embernek olyan érzése van, hogy az MSZP-nél valamelyik tulajdonság (egy ideje már mindkettő) mindig hiányzik. Kormányon nem voltak elég bátrak - miképp utólag több vezető szocialista politikus is megjegyezte a koalíciós partnerrel való kötélhúzásokra, valamint az átfogó ágazati reformok elmaradására utalva -, ellenzékben pedig nem elég furfangosak (diplomatikusan szólva a párt körüli szellemi erőforrások igencsak megcsappantak az utóbbi időszakban). Persze kormányképességről értekezni ma már komplexebb feladat, mint a 16. században volt, de a politikának, a hatalomgyakorlásnak, a hatalomért való vetélkedésnek vannak kőbe vésett szabályai. Az egyik ilyen szabály, hogy ha támogatókat akarsz szerezni, tűnj kompetensnek, de minimum ne mutass gyengeséget. Ebből a szempontból nehezen értelmezhető Kunhalmi Ágnes "coming out"-ja, aki a mai napon közhírré tette, hogy "a működő kormányzáshoz legalább kétezer ember kell, ma az MSZP-ben és környékén ennek a fele lehet meg"[1]. A politikai válságkommunikáció egyik örök érvényű szabálya, hogy az idejekorán jött beismerés gyakran szimpatikusabb a választóknak, mint a tagadás vagy a valóságtól elrugaszkodott, a felelősséget vállalni képtelen mellébeszélés, de olyan tézist, irányelvet még senki sem vetett papírra, miszerint a gyengeségek győzelmi zászlóként való lobogtatása előbb-utóbb kifizetődő taktikai húzás lehet...

 K. J.

[1] http://444.hu/2015/10/26/kunhalmi-a-mukodo-kormanyzashoz-legalabb-ketezer-ember-kell-ma-az-mszp-ben-es-kornyeken-ennek-a-fele-lehet-meg

Az utóbbi időszakban politikus és politikai elemző szájából is többször elhangzott, hogy jelenleg válságkormányzás zajlik Magyarországon. De vajon helytálló-e ez a megállapítás, s egyáltalán mit jelent az, hogy „válságkormányzás”? A politikai történések eseményláncolatának egy másik olvasata szerint éppen konszolidáció folyik. Akkor most válságkormányzás zajlik, vagy konszolidáció? Mielőtt különböző fejtegetésekbe kezdenénk, érdemes megvizsgálnunk, adott-e a válsághelyzet, illetve azok a kritériumok, amelyek alapján válságkormányzásról beszélhetünk.

Az Európára nehezedő migrációs nyomás következtében sosem volt annyira aktuális a társadalmi integráció problematikája, mint most. Akár a társadalomtudós szemüvegén keresztül vizsgáljuk a kérdést, akár politikai polémiaként tekintünk rá, néhány egyértelmű tanulságot megállapíthatunk. A nyugati liberális demokráciák a fő társadalomszervezési elvek közé emelték a multikulturalizmust, amivel tulajdonképpen deklarálták, hogy a bevándorló közösségektől csak funkcionális társadalmi integrációt (törvények betartása, jó nyelvtudás, önfenntartó képesség) követelnek meg.

Mai találós kérdések (megoldókulccsal):

1.) Vajon a szocialistáknak mikor esik le, hogy Horváth Csaba indításával is jobb eredményre számíthattak volna, mint Bokros Lajos támogatásával a fővárosban?

 Emlékezetes, hogy az áprilisi országgyűlési választási verség után az MSZP sokadik alkalommal hirdette meg, hogy visszatér a baloldali elvekhez, hátat fordít a piac mindenhatóságát hirdető neoliberális doktrínának. A karakteres baloldaliság helyett úgy tűnik, mégis a "nagy megszorítót", Bokrost választották, s vele az önfeladó politikai opportunizmust.

Az országgyűlési választás egyik legmeghatározóbb és legnagyobb figyelmet kiváltó eredményének a Jobbik támogatottságának jelentős mértékű növekedése bizonyult. A politikai szereplők, elsősorban az összefogás révén első ellenzéki erőként megjelenő balliberális pártok saját belső feszültségeik mellett egy talán még annál is nehezebb kérdéssel küzdhetnek meg a következő években. A nemzeti párt ugyanis karanténba zárása ellenére is jobb eredményt ért el, mint négy éve, a baloldali összefogás szereplőinek önálló politizálása pedig az ellenzék vezető erejének kérdését is felveti. Az EP-választások tétje ugyanis immár a második helyért, vagyis a Fidesz-KDNP kihívójának szerepéért folytatott küzdelem, annak eredménye.

A nemrég publikált közvélemény-kutatási adatok tanúsága szerint miközben a baloldali Összefogás támogatottsága csökken, a Jobbik egyre sikeresebben képes megszólítani olyan társadalmi csoportokat is, melyek korábban alig rezonáltak a radikális párt üzeneteire. A Tárki szerint míg decemberben és januárban a teljes választókorú népességnek csak 8 százaléka szavazott volna a Jobbikra, addig ez az arány februárban már 15 százalék volt, a pártválasztók körében pedig 14 százalékról 19 százalékra növekedett a nemzeti radikális pártot támogatók aránya. A Szonda Ipsos, a Nézőpont Intézet és a Medián adatai szerint is bővült a párt támogatóinak köre. A baloldali ellenzék erőivel ellentétben a Jobbik prominens politikusai járják az országot, hirdetik választási programjukat, s szinte mindenütt „teltházas” lakossági fórumokat tartanak. Érdemes megvizsgálnunk, melyek azok a tényezők, amelyek segítették, segítik a Jobbik térnyerését, érezhető támogatottság-növekedést hozva a pártnak.

Egy a Facebook-on nemrégiben megalakult, Miniszterelnök-jelölti tévévitát akarunk címet viselő oldal ismét a figyelem középpontjába állította a kampány ezen, hazánkban mára ha nem is elfeledett, de legalábbis nem elvárt elemét. Speciális műfajról beszélünk, mely rendkívül nagy befolyással bír a pártpreferenciák alakulására, elsősorban a ma egyébként is kiemelkedően magas arányú bizonytalan választópolgárokra, de hatása nem elhanyagolható a saját tábor mobilizálása esetében sem. Jelentősége miatt pedig rendkívül nagy kockázatot is jelent, így nem véletlenül jellemző a pártok ellenállása a kérdésben. Egy esetleges vita ezért sem áll mindenki érdekében, ahogy ma nem áll a Fidesz, illetve Orbán Viktor érdekében. A kormánypártok viszonylag magas, bár korántsem kőbe vésett támogatottsága ugyanis nem indokolja a kormányfő részvételét, ahogyan nem mutat ez irányba Orbán Viktor imázsának azon eleme, mely kormányfői pozícióját kiélezve kívánja kiemelni személyét az ellenzéki pártok, miniszterelnök-jelöltek köréből. Bár érdeke tehát nem ezt diktálja, érdemes megjegyezni, hogy Orbán Viktor igen kemény vitapartnere lenne mind Mesterházy Attilának, mind Vona Gábornak.

A baloldali összefogás létrejöttével átrendeződött a magyar politika képlete. Az új megállapodással az MSZP ugyan „intézményesítette” vezető szerepét, de feladta a megújulás ígéretét. A szocialisták és az Együtt-PM szövetség korábbi egyezsége a közvélemény-kutatások szerint nem volt képes megszólítani a bizonytalan szavazókat, ráadásul a Demokratikus Koalíció erősödésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kívánt baloldali egység sem valósult meg. Gyurcsány Ferenc, Fodor Gábor, vagy épp Kuncze Gábor csatlakozásával viszont az MSZP „bezárta” magát, hiszen ezekkel az emblematikus karakterekkel a 2010 előtti szocialista-liberális éra szinte minden terhes öröksége a baloldal nyakába szakadt. A Fidesz korábbi „Együtt tették tönkre az országot” üzenetű plakátjai – melyeken Gyurcsányt és Bajnait szerepeltették (Bajnai akkor még következetesen cáfolta, hogy bármiféle együttműködést elképzelhetőnek tart Gyurcsánnyal) – úgymond beértek, óriási támadási felületet biztosítva a jobboldalnak a választási kampányban. Nem elhanyagolható szempont, hogy a „régi arcok” megjelenésével a baloldal kompromittálódott, az új partnerek legalább annyi választót taszítanak a pártpreferenciájukban vagy a választási részvételi szándékukban bizonytalanok közül, mint ahány százalékot hozhatnak a „korszakváltóknak”.

A második Orbán-kormány az ország megújítására, vagyis mindenekelőtt gazdasági konszolidációra, mélyreható közjogi reformokra, a közrend és közbiztonság helyreállítására, végső soron egy „új társadalmi szerződés” („nemzeti együttműködés rendszere”) megkötésére vállalkozott, mikor megkezdte működését. Az új kormányzatnak magas – és a reálgazdasági, politikai lehetőségekhez mérten eleve irracionális – társadalmi várakozások közepette kellett hozzálátnia választási ígéreteinek teljesítéséhez. E bejegyzés keretében a gazdasági dimenziót górcső alá véve szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasóval.