Blogunkban ritkán merészkedünk a külpolitika mezsgyéjére. Cikkünk apropóját az adja, hogy több közvélemény-kutatás szerint is a Brit Függetlenségi Párt (UKIP) beérte, vagy megelőzte a Liberális Demokrata Pártot, vagyis a harmadik legerősebb párttá lépett elő az Egyesült Királyságban, ami óriási fegyvertény, ismerve a brit parlamenti választási rendszer relatív többségi voltát, illetve a pártrendszer állandóságát. A UKIP ráadásul jól szerepelt a májusi részleges helyhatósági választásokon, eddigi legjobb eredményét érte el.

Az Egyesült Királyság kétpártrendszere több száz éves múltra tekint vissza, ezen belül a Konzervatív Párt és a Munkáspárt vetélkedése mintegy 80 évre. A parlamenti választásokon nem létezik pártlista, csak egyéni, éppen ezért korábban csak a két legnagyobb párt, a Munkáspárt, illetve a konzervatívok rúghattak labdába az egyéni képviselői helyek megszerzésénél. A Liberális Demokrata Párt erősödése révén már számos helyen is győzhetett, ám a két „nagy”meghatározó maradt. A „Libdem”-ek részben meg tudták törni a kétpártiságot, győztes képviselőik révén potenciális koalíciós partnerré léptek elő. Bár a liberálisok inkább a Munkáspárt felé húznak, 2010-ben a konzervatívokkal alakítottak kormányt. A jelenlegi brit kormánnyal szemben a gazdasági nehézségek miatt nőtt az elégedetlenség, ez meg is mutatkozott a májusi részleges helyhatósági választások eredményein, amin előretört a Munkáspárt. A híradásokból azonban kimaradt, hogy a UKIP magához képest igen jól szerepelt, átlagosan 13%-ot szerzett, 5 százalékponttal többet, mint 2011-ben, viszont ez az eredmény nem jelentett áttörést a választási rendszer sajátosságai miatt. A helyhatóságokban a párt minimális reprezentációja változatlan maradt, azonban mégis érdemes mélyebben foglalkoznunk ezzel az érdekes párttal.

Az Európai Uniót megalapozó Maastrichti Szerződés 1992-es aláírása hívta életre a UKIP-et. Az alapítók úgy gondolták, hogy a szerződés ratifikálásával a Konzervatív Párt nagy hibát követett el, lemondott az ország nemzeti szuverenitásának, nagyra becsült függetlenségének egy részéről. A pártot zömmel ezek a csalódott, korábban konzervatív politikusok alapították, meglehetősen új irányvonalat képviselve a brit politikában, hiszen külpolitikai kérdésekkel foglalkoznak leginkább, mondhatni, hogy a külpolitika felől próbáltak betörni a 2+1 pólusú brit pártrendszerbe; úgy tűnik sikerrel. Magyarországon elképzelhetetlen, hogy egy párt az európai parlamenti munkáján keresztül szerezzen ismertséget magának, külpolitikai kérdéseket meglovagolva kerüljön középpárti szerepbe. Britanniában ez azért is fordulhatott elő, mert a kisebb jelentőségű, arányos rendszerű európai választásokon a szavazók szívesebben támogatnak kis pártokat (mivel itt nem veszik el a szavazat), a UKIP így érhette el a második legjobb eredményt 13 megszerzett hellyel a 2009-es európai parlamenti választásokon. Az Egyesült Királyság életében egyébként is központi téma a külpolitika, aminek több oka van. Szigetország révén eleve rá vannak kényszerítve az aktív külpolitikára, katonai értelemben pedig még mindig nagyhatalomnak számítanak.

 A fenti videóhoz magyar nyelvű felirat is tartozik, ami a videó alsó részén található CC gombra kattintva érhető el.

A UKIP a teljes ismeretlenségből két ismert szereplő segítségével lépett elő, az egyik Robert Kilroy Silk, volt munkáspárti képviselő, aki egyben ismert televíziós műsorvezető is. Az ő neve – illetve az, hogy balról is kinyitotta a pártot – nagyban hozzájárult az első nagyobb sikerekhez. A másik szereplő a világszerte ismert színésznő, híresség Joan Collins volt, aki a UKIP mellett kampányolt, belépett a pártba.

A mostani eredményekhez nagyban hozzájárult a pártelnök, Nigel Farage, a párt 48 éves európai parlamenti képviselője. Gyermekkorától 1992-ig a Konzervatív Párt tagja, támogatója volt, azonban a Lisszaboni Szerződés aláírása miatt otthagyta őket, 1993-ban a UKIP egyik alapító tagja lett. 1999 óta folyamatosan európai parlamenti képviselő, ő vezeti a 11 tagot tömörítő Európai Szabadság és Demokrácia nevű euroszkeptikus pártszövetséget. 2006-tól már a UKIP elnöke, vezetése alatt a párt folyamatosan erősödik, számlájára írható, hogy évekkel ezelőtt megjósolta a mélyülő euróválságot. Farage jó kiállású, gyújtó hangú szónok, az európai parlament „fenegyereke”, követői rendkívül következetesnek, hiteles politikusnak tartják, főleg a választási győzelem után irányt váltó James Cameron konzervatív párti miniszterelnökkel szemben. Egyszerű szóképei miatt ellenfelei populistának nevezik. Valóban, a párt csekély médiafelülete miatt 3-4 témára szűkíti le kommunikációját, egyszerű üzeneteket próbál a választói felé juttatni, ebben pedig Farage rendkívül sikeresnek bizonyult.

Természetesen korlátokkal is szembesülnie kell a pártnak. Rendszerkritikusként, kívülállóként csekély médiafelülettel rendelkezik, ráadásul a UKIP egyetlen ismert személyiségre épül, Nigel Farage-ra. Ezen a „one man show” arculaton változtatniuk kell. A másik probléma a szavazóbázisuk erős eltolódása kor, nem, lakóhely, illetve társadalmi státusz terén. A UKIP támogató csaknem kétszeres eséllyel vidéki, a szavazók kétharmada férfi, aki valószínűleg 40, de inkább 50 év feletti, és a társadalmi hierarchia alsó feléből kerül ki.

A párt egyik legfontosabb üzenete az, hogy a fő rivális, a Konzervatív Párt nem is konzervatív, nem hiteles, mert hasonló politikát folytat - főleg az EU irányában - mint a Munkáspárt; ugyanannak, a főbb vonalaiban neoliberális gazdaságpolitikának a képviselői, amely előidézte Nagy-Britannia gazdasági és identitásválságát. A két nagypárt összemosása a UKIP érdeke, a jelek szerint ebben sikeres is. A Konzervatív Párt szavazóinak tizede az utóbbi hónapokban átállt a UKIP-hez, ráadásul további 26% „komolyan fontolgatja” a váltást. A pártot erősíti a választói hangulat is, ugyanis a megkérdezettek 51%-a az unióból való kilépés mellett voksolna egy népszavazáson, és mindössze 28% foglalt állást egyértelműen az ország tagsága mellett.

A UKIP prominensei egyébként gyakran tagadják a konzervatív ideológiát, ez abból fakadhat, hogy tömegpárttá szeretne válni, középre igyekszik. Kontinensünk nagy, konzervatív, keresztény gyökerű pártjai is alkalmazkodtak a neoliberális gazdasági keretekhez, és bizonyos értelemben maguk is konformistává, sőt neokonzervatívvá váltak. A neoliberalizmus/neokonzervatívizmus alapját a gazdaság mindenhatósága képezi, ennek érdekében már az egyén szabadsága is korlátozható. Ez a jelenség megfigyelhető szinte az összes európai országban, de a bizonytalan gazdasági helyzet miatt ezek a keretek repedezni látszanak. A francia elnökválasztás, a brit eredmények arra engednek következtetni, hogy megrendülőben van az a bizalom a választók részéről, amit az utóbbi évtizedek alatt a „rendszert” felépítő pártokba helyeztek, ez leginkább a jobboldalon mutatkozik meg. Könnyen lehet, egyes pártoknak el kell gondolkodniuk a gyökereikhez való viszonyuláson, esetleg az azokhoz való visszatérésen, mert előfordulhat, hogy a jobb oldalon álló kritikus pártok, mint a francia Nemzeti Front, vagy a UKIP népszerűség tekintetében a „fejükre nőnek”.

Tény, a UKIP ideológiája inkább konzervatív, de markánsan jelen van a jobboldali (konzervatív) libertarianizmus is. Eme ideológia képviselői – ellentétben a libertariánusokkal – nem bontanák le nagyrészt, vagy teljesen az államot, mint intézményt, nem bíznák teljes mértékben az egyénre saját sorsának alakítását. Hisznek egy valamivel „kisebb”, hatékonyabb államban, úgy vélik az állam szervezete, működése, sőt alapkoncepciója is felülvizsgálatra szorul a mai világban, tehát magát a rendszert szabnák át. Ezt az ideológiát megtámasztják a manapság megfigyelhető folyamatok. Többen joggal érezhetik, hogy az állam rátelepedett az életükre, hiszen az európai országokban jellemzően a GDP 45-55%-ának újraelosztásáért az állam felel, viszont a 2007-es válság óta egyre kevesebbet juttat vissza a polgárok többségének; elég csak magyar példákra gondolni, a több tucat megszűnt, vagy átalakított szociális juttatásra, vagy az ezzel párhuzamosan megemelt adókra. Az Egyesült Királyság a szociális juttatások leépítése terén úttörőnek számított, az országban nincs is meghatározó igény a kiterjedt állami szociális hálóra, erősen piaci, individualista szemlélet uralkodik. Megfigyelhető, hogy a libertariánus értékeket valló politikusok közelebb kerültek a konzervatív értékekhez, az által, hogy elvetik a neoliberális berendezkedést, lehet itt az amerikai elnökválasztáson indult Ron Paul-ra gondolni. A libertariánusok malmára hajtja a vizet az Európai Unió utóbbi időben megerősödött hatalomkoncentráló politikája, ugyanis egyre több jogkört von magához a tagállamoktól, egyre több kérdésben követeli meg közös szabályozások kialakítását. A UKIP egyik legfőbb érve, hogy a brit jogszabályok 75%-a az EU jogrendszeréből ered, vagy ahhoz igazított. A párt a mostani, erősen központosodó, hosszútávon az európai föderalizmus irányába tartó EU-t elutasítja, abból kilépne, mivel egy ilyen struktúrában nem érvényesíthetők a nemzeti érdekek. Az EU-t jelenleg meg nem választott bürokraták gyülekezetének tartják, ám a párt hisz egy szabad kereskedelmen és együttműködésen alapuló Európában.