A korábbi ciklusokban megtapasztalhattuk, hogy a hatalom gőgjét és a társadalmi támogatottságot nélkülöző, az előrelátásnak híján levő, átgondolatlan reformkoncepciók viszonylag gyorsan meghozzák vadhajtásaikat: kevés gyümölcsöt, sok tövist. A szocialista-liberális kormányzatok tevékenységével szembeni elégedetlenség egyben a választások nyomán hatalomra kerülőkre nehezedő óriási (és részben irreális) társadalmi várakozásokkal párosult.

A második Orbán-kormánynak szinte minden meghatározó ágazatban azonnali intézkedéseket kellett foganatosítania, hogy mihamarabb megteremtse a gazdasági növekedés, a bővülő foglalkoztatottság feltételeit, elejét vegye a közoktatás és közkultúra további drámai színvonalcsökkenésének, az önkormányzatok csődjének, az egészségügyi ellátórendszer összeomlásának, továbbá biztosítsa a rendet azokon a településeken, melyekben az állam korábban nem volt képes garantálni a közbiztonságot. Ezeknek az elvárásoknak a Fidesz-KDNP pártszövetség csak részben volt képes eleget tenni. Az utóbbi időben, a kormányzati ciklus félidejének apropóján több felmérés is napvilágot látott, amelyek arról tanúskodnak, hogy a választók jelentős része (beleértve azokat is, akik 2010-ben nagy számban adták voksukat a most regnáló politikai erőkre) elégedetlen a kormány eddigi teljesítményével. Az elégedetlenség, a folytonos csalódás pedig sok esetben apátiát szül.

Sokszor beszélünk arról, a magyar társadalom mennyire megosztott, hogy nem csupán partikuláris érdekek szaggatják, de nincs konszenzus a közös értékeinkről sem. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk e kérdést, felfedezhetjük, hogy vannak olyan alapvetések, melyek mindannyiunk számára fontosak. A Fidesz a legutóbbi országgyűlési választások előtt épp ezeket a széles társadalmi konszenzust élvező értékeket hangsúlyozta, amikor a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend jelszavával hirdette meg programját. (Más kérdés, hogy e hangzatos ígéreteket mennyiben sikerült beváltania.) Az elmúlt időszakban azonban – jelentős kormányzati sikerek híján – ismét felértékelődött a szimbolikus politizálás szerepe, mely mindenkor hangsúlyos tényezője a jobboldali retorikának. Ez a stratégia elkerülhetetlenül felszínre hoz bizonyos értékkonfliktusokat is (jól megfigyelhető ez a magyar történelem egyes korszakainak újraértékelésében, illetve egy-egy vitatott történeti személyiség megítélésének felülvizsgálata kapcsán). E törésvonalak mentén újra elő-előtör a szervetlen magyar társadalomfejlődés és a – főként XX. századi – konfliktusos múlt minden aspektusával együtt.

A magas fokú társadalmi elégedetlenség ugyanakkor a politikai elittel szembeni ellenséges társadalmi attitűd mellett a választók közéleti diskurzusokkal szembeni érdektelenségét is felerősítette. Ez jól érzékelhető a pártpreferenciák vizsgálatakor előtérbe kerülő „bizonytalanok” hatalmas száma kapcsán is, akik közül sokan kialakították sajátos védekező mechanizmusukat a hatalommal, a politika szférájával szemben. E csoport lemondott arról, hogy beleszóljon a nemzet kollektív sorsának bizonyos fokú irányításába, vagy legalább kísérletet tegyen erre. A passzivitás a választással járó felelősség elhárítása, a közös jövő formálásában való állampolgári részvétel megtagadása, de a status quo melletti állásfoglalásként is értelmezhető. Sokan csalódtak a politikában, a politikusokban, az értelmiségben, s tegyük hozzá: okkal. Nem szabad viszont azt gondolnunk, hogy kivonhatjuk magunkat olyan döntések meghozatala, vagy hatása alól, melyek nemcsak a mi életünket, de a következő generációkét is nagyban meghatározzák majd. Amikor választójogunkkal élünk, egy olyan jogunkat gyakoroljuk, amely a felemásra sikerült rendszerváltoztatásunk fontos vívmánya. De nem csupán jogokat kaptunk, hanem ezzel járó kötelezettségeket is. A szabadsággal való élés, a felelős döntés meghozása mindig terheket ró az emberre – miként Salvador Dali is mondta: „Gyűlölöm a szabadságot: arra kötelez, hogy válasszak” –, ugyanakkor be kell látnunk, hogy e nélkül még nagyobb terheket vagyunk kénytelenek vállainkra vennünk: a rossz kormányzásét és a lelkiismeretünkét.

A mai Magyarországnak véleményem szerint az az egyik legnagyobb problémája, hogy hol múltbeli dicsőségének bűvöletében, hol kudarcainak árnyékában él, és nem képes önmagáról reális képet kialakítani. Sokan úgy vélik, hogy a politika egy szükséges rossz, hogy a nemzet csak egy formai és szükségszerű közösség, s hogy a szabadság egyet jelent mindennemű kötöttség (erkölcsi, vallási, nemzeti, tradicionális, társadalmi konvenciókon alapuló, családi szerepek, stb.) alóli „felszabadulással”, egyszóval sokan a túlzott individualizmus, az önzés és gátlástalanság csapdájába estek. Ma már kevés olyan ember van, aki hajlandó önzetlenül áldozatot hozni a köz érdekében. Ezt bizonyítja egy, az európai országokban a társadalmi aktivitásról, szerepvállalásról készült felmérés is, mely szerint a magyaroknak csak töredéke vesz részt önkéntes társadalmi munkákban Nyugat-Európa polgáraihoz képest.

Először tehát a fejekben és a szívekben kellene rendet tenni. Ez nem a társadalom ideológiai homogenizálását és egy érdek vagy érték mentén történő mozgósítását jelenti, hanem azt, hogy legalább a helyzetértékelésben értsünk egyet, mielőtt az előttünk tornyosuló problémák és feladatok megoldásához hozzálátnánk, valamint a főbb területeken a prioritásokat kijelölnénk. Előbbi általános érdek, utóbbi kormányzati filozófia kérdése. Ez azonban nem mehet végbe néhány nap, hónap vagy év alatt, hosszabb folyamatra kell számítanunk, hiszen az emberek gondolkodását nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, még akkor sem, ha ma már egyre többen vannak azok, akik belátják, hogy eddig tévúton jártunk.

Azon alkalmak, amikor egy képviseleti demokráciában az állampolgárok közvetlenül, illetve a képviselők megválasztásának aktusával gyakorolhatják a népszuverenitást, ünnepélyes, az ország jövője, a benne élők boldogulásának szempontjából jelentős momentumok. A szabad választás a demokrácia ünnepe. Szintén ünnepelésre méltó, amikor a választópolgárok bizalmából hatalmi pozícióba jutott politikusok a nagy horderejű kormányzati döntések meghozatala előtt széleskörű társadalmi párbeszédet kezdenek. A Fidesz-kormány nemzeti konzultációs gyakorlata viszont alapvetően nem a döntés-előkészítésbe bevont civil társadalom véleményének aggregálását szolgálja, sokkal inkább politikai célokat, illetve egyes – a kormányzó pártok berkein belül korábban előirányzott – lépések társadalmi legitimálását hivatottak erősíteni. Egyes ellenzéki hangok – egy május végén elfogadott módosító javaslattal összefüggésben, mely értelmében az állampolgárok tájékoztatásához és véleményének megismeréséhez a Miniszterelnökség neveket és lakcímeket kérhet ki a jövőben az ezeket tartalmazó nyilvántartásból – inkább egy újabb pártcélokat szolgáló statisztikai adatbázis kiépítésének szándékával vádolják a kormánypártiakat.

A demokrácia „testét” a demokratikus intézményi keretek adják, de a demokrácia „lelkét” maguk a demokraták: a demokratikus meggyőződésű államférfiak és a demokratikus, részvételi politikai kultúrával rendelkező választói tömegek. Bármelyik feltétel hiányzik, az adott rendszer legjobb esetben is csak „kirakat-demokráciának” nevezhető. A rendszerváltoztatás álma, az akkori lelkesedéstől fűtött, kissé naiv idealizmusban fogant, s azóta szertefoszlott illúziók csak akkor válhatnak valósággá, ha a hatalmon levők a társadalmat tartósan bekapcsolják a politikai döntéshozatal rendszerébe, ha a politikai elit kellően nyitottnak mutatkozik a társadalmi visszacsatolások, javaslatok, kritikák irányában, ha a politikai döntéshozók és a civil társadalom közti óriási távolságot, a „lebegő pártrendszer” hátrányos elemeinek tompítását képes előmozdítani.