Az Európai Unió történetének legnagyobb válságát éli. Ez a krízis egyszerre jelentkezik a pénzügyi-gazdasági rendszer és a politika szférájában. Utóbbi esetében nem pusztán a közösségi intézményekbe vetett társadalmi bizalom megcsappanásáról, vagy a válságmenedzselés területén tanúsított inkompetens magatartásról kell beszélnünk, de óhatatlanul előkerül az ún. „mag-Európa” és a periféria államai, illetve a „Brüsszel kontra nemzetállamok” közötti egyre kiélezettebb vita is, mely végső soron a föderatív struktúrák irányába történő elmozdulást meghirdető, valamint a politikai-gazdasági unió ilyen nagyléptékű (és a politikai projekt szempontjából visszafordíthatatlan) mélyítését élesen ellenző kormányok, releváns politikai aktorok között húzódik.

A válság kezelésére (különösen a dél-európai eurózóna-tagállamok fiskális konszolidálására) már eddig is hatalmas mértékű erőforrást mozgósított a Közösség, melynek terheit nagyrészt a német adófizetők állták. Ennek fejében a német politikai vezetés, sőt, személyesen Angela Merkel kancellár kemény feltételeket diktált: nagyobb költségvetési fegyelmet (elsősorban megszorításokat, restriktív gazdaságpolitikát), továbbá szélesebb jogköröket az Európai Bizottságnak. Mindehhez természetesen a tagállamok megegyezésére, s egy újabb uniós alapszerződésre volna szükség, mely a nemzeti szuverenitás újabb elemeit helyezné át közösségi szintre, ezzel tovább növelve a rendszerbe kódolt, eddig is érezhető mértéket öltő demokratikus deficitet, csorbítva a nemzeti parlamentek hatáskörét, végképp feladva a szubszidiaritás elvét. Az Európai Bizottság elnöke szokatlanul lényegre törő (mondhatnánk úgy is, leplezetlen) módon adott hangot a föderalisták (az euroszkeptikusok szóhasználatával „euronacionalisták”) régi vágyának, melyet szükségszerűnek nevezett. Az érvek még mindig a régiek: béke, prosperitás, testvéri országok közös fellépése szemben az acsarkodó, saját nemzeti érdekeiket követő, populizmusba és nacionalizmusba burkolózó nemzetállamok Európájával. Jól ismert retorikai eszköztár. Mi, kelet-közép-európaiak különösen értjük, átérezzük ennek jelentését. Kísért a múlt… Birodalomépítés zajlik nemes eszmék mögé bújva. Olyan Európa van születőben, melyben egy szűk érdekcsoport és politikai tandem kívánja magának vindikálni a jogot, hogy gazdasági, politikai, s immár kulturális kérdésekben is (multikulturalizmus, keresztény gyökerek megtagadása, liberális dekadencia propagálása és a devianciák kultusza, stb.) meghatározza az új kánont.

Az euróövezet válsága nem előidézte, pusztán felgyorsította az „Európai Egyesült Államok” építésének politikai projektjét. Emlékezetes, hogy már az alkotmányszerződés előkészítése (alkotmányozó konvent) is ezt a politikai törekvést alapozta volna meg, annak 2005-ös francia és holland népszavazáson történő bukása viszont elodázta ezt a folyamatot. A kontinensen is végigsöprő válsághelyzet, valamint az annak nyomán fellépő politikai instabilitás „casus belli”-ként szolgált az újabb politikai „hadművelethez”. A nagyarányú keleti bővítés ráadásul számos olyan strukturális problémát felszínre hozott, amelyeket a 2007-ben megkötött Lisszaboni Szerződés sem volt képes orvosolni. Az is világossá vált, hogy az újonnan csatlakozó országok stratégiai együttműködés híján – néhány „alkalmi koalíciót” leszámítva – nem képesek erős politikai ellenpólust képezni a német-francia duóval szemben. A régió érdekérvényesítő képessége népességéhez, összesített gazdasági potenciáljához képest is elenyésző maradt, ami a közösségi költségvetés sarokszámainak megállapításakor (kohéziós alap szűkítése) is jól kikristályosodott. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Szlovákiát leszámítva a visegrádi országok köre nem tagja a monetáris uniónak (noha az Európai Központi Banknak így is meghatározó szerepe van a nemzetállami jegybankokkal szemben), a kelet-európai térségből Románia és Bulgária nem tagja a schengeni övezetnek, s Európa „keleti felének” országai („köztes-Európa”) nemzetgazdaságának relatív gyengesége eleve kiszolgáltatottá teszi a lokális társadalmi-gazdasági szereplőket nyugati versenytársaiknak. Nehéz figyelmen kívül hagyni azt a kettős mércét is, amivel az európai integrációs intézmények, különösen az Európai Bizottság és az Európai Parlament kezeli a kelet-közép-európai térség országait, az ott zajló politikai folyamatokat, átfogó reformokat. Adódik a kérdés, hogy e feltételek mellett megéri-e Magyarország számára részt venni egy, a jelenleginél szorosabb transznacionális (indokoltabb a szupranacionális jelzővel illetni) együttműködésben, vagy esetleg ideje volna számba venni a tagság eddig realizált és – a változó feltételek mellett – várható jövőbeni előnyeit. Hazánk EU-csatlakozása óta eltelt már annyi idő, hogy lassan megérjen egy „számvetés”, annak minden gazdasági, politikai aspektusát figyelembe véve (beleértve olyan nemzetstratégiai kérdéseket is, mint a külhoni magyar közösségek jogainak kiterjesztése, kollektív jogainak kérdése, a kulturális és területi autonómia-törekvések támogatása terén elért eddigi eredmények).

Az unió tagállamainak állam- és kormányfői (nem is beszélve a 27 ország lakosságát) sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a körvonalazódó politikai unió terveit (elég csupán a kormányátalakítás óta nagyobb befolyást élvező brit euroszkeptikusok, vagy a Cseh Köztársaság elnökére gondolni, aki a Szovjetunióhoz hasonlította az Európai Uniót. Ha utóbbi kijelentés túlzó és erős emocionális töltettel is bír, jól jelzi azokat az aggodalmakat, melyeket az intézményes reformok tagállamokon való, referendumokat kiküszöbölő keresztülerőltetése támaszt. Ha a fiskális paktum nagy kihívás volt ebből a szempontból, egy új alapszerződés megkötése, vagy az uniós szerződések lényeges módosítása egyenesen vesszőfutásnak ígérkezik.