A hétvégi kongresszust követően bejelentett szakítás kapcsán sokan arról beszélnek, hogy a „Lehet más a politika?” kérdésre az LMP, vagy annak egyik szárnya (a Párbeszéd Magyarországért Platform) csattanós választ adott, mely a maga pőreségében így hangzik: „nem lehet”. Mint láthattuk, a politikai logika és a pártpolitikai viszonyok (objektív, külső tényezők) végső soron felülírják a különböző szakpolitikai területeken egyébként többé-kevésbé – legfeljebb a hangsúlyok tekintetében érzékelhető eltéréssel – azonos elveket és megoldási javaslatokat (szubjektív, belső tényezők) képviselő erőcsoportok közötti együttműködést, s rányomják bélyegüket az emberi kapcsolatokra is. De mi vezetett a szakadásig?

Önmagában a külső tényezők, úgymint a párt önálló pólusképző stratégiájának kudarca, vagy a „demokratikus ellenzék” egyes szereplői által meghirdetett fragilis érdekszövetséghez (hiszen a második Orbán-kormány leváltásán túl nem sok dologban formálódik széles konszenzust élvező együttműködési szándék, vagy egybehangzó program) való viszony kérdése – bár kétségkívül fajsúlyos dilemmák – nem szolgálnak elegendő indokkal e drasztikus lépés megtételére. A különválás és egyúttal új pártformáció alakítása ugyanis aláássa azokat a célokat, melyekért az LMP eddig küzdött, ráadásul a párt egyre fogyatkozó választói bázisát tovább aprózva kétségbe vonja azon elemeket, üzeneteket is, melyek mellett és által a Lehet Más a Politika az újszerűség ígéretét tudta kínálni a globalizációkritikus zöld gondolat híveinek, a némileg anti-elitista és a bázisdemokrácia talaján álló vezetési stílust preferálóknak, vagy a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak politikai elitjétől, hatalmi harcaitól megcsömörlött választóknak, továbbá a magyar közéletet behálózó, a gazdaságot átszövő korrupciótól viszolygóknak. Ez a nehezen felhalmozott erkölcsi tőke vált most a politikai logikából és egy elhamarkodott, rossz döntésből következő hitelességi deficit martalékává. Innentől kezdve a „régi” és az „új” LMP egymáshoz való viszonya – politikai értelemben – pusztán részletkérdés, ahogyan az is, hogy megmarad-e a párt (ezután pártok) egységes parlamenti képviselőcsoportja, hiszen egység nélkül nincsen sem pólusképző alternatíva, sem a függetlenségét és önálló arculatát hitelesen őrző, a „rezsim(le)váltás” jelszavával választási szövetségbe tömörülő releváns politikai szereplő. Ugyanakkor nehezen elképzelhető, hogy a „különutas” LMP és annak szakadár országgyűlési képviselői bármiféle kényszeregyezség mentén képesek legyenek hatékonyan működtetni a frakciót, főként annak fényében, hogy a névadó LMP csoportja eleve 7:8 arányú kisebbségben legyen a szintén a párt listájáról mandátumot szerző, felhatalmazásának meglétét fennen hangoztató kompániához képest, ergo aszimmetrikus partnerségi viszonyba (alárendeltségbe) kerüljön valamennyi stratégiai döntés meghozatalakor. Ez a helyzet eleve táptalajul szolgálna a bizalmatlanságnak, s gátját képezné bármely konstruktív együttműködésnek, letisztulási folyamat helyett, pedig egyfajta „túllicitálási” versenyt gerjeszthet a hitelesebb baloldali, zöld gondolat képviseletét illetően. Karácsony Gergely „technikai koalíciós” elképzelése tehát új értelmet nyerhet, de ennek realizálhatósága éppoly kétséges, mint az eredeti kontextusba helyezett gondolatsor esetében.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar politikai kultúra és az új választási szisztéma logikája hosszú távon nem kedvez sem a „különcködésnek”, sem a szervezeti infrastruktúrát tekintve gyenge, több szempontból mozgalmi jelleget idéző, a stratégiaalkotás és döntéshozatal tekintetében decentralizált struktúrának, a vezető személyiséget nélkülöző ún. bázisdemokratikus modellnek. A mediatizált tömegdemokráciák korában pusztán a politika perszonalizációjával elkerülhetetlenné válik a vezérszerepek kijelölése, a „kirakatemberek” kiválasztása, akik sok esetben nem lánglelkű váteszek, vagy cicerói magasságokat ostromló retorikai képességekkel rendelkező, gyakorlott debattőrök, mégis alkalmasak arra, hogy szócsövei, egyben megszemélyesítői legyenek az általuk képviselt/vezetett politikai pártoknak. Az erős kéz elve pedig kifejezetten csábító lehet a korábbi ciklusok tanúsága alapján, ahol a „sokfejű”, nyílt vagy látens törésvonalakkal szabdalt formációk rendre eljelentéktelenedésre, végső soron bukásra ítéltettek. A mozgalmi jelleg és a bázisdemokrácia elve által diktált kollektív döntéshozatali mechanizmus minden pozitív hozadéka mellett túlontúl aláaknázza az azt idáltipikusnak beállító, és saját szervezeti kultúrájába integráló párt működését, a többségi döntéssel szemben alulmaradt csoportok mindennemű vezetői/többségi autoritást megkérdőjelező gyakorlata pedig megbontja az adott párt, politikai közösség intaktságát, de legalábbis felerősíti a centrifugális hatásokat.

Hogy stratégiai távlatba helyezkedve melyik félnek volt igaza, nehéz kérdés. Módfelett nehéz, hiszen ha az etika szabályai és az elvi következetesség szempontjából közelítjük meg a kérdést, valószínűleg mást választ kapunk, mint hogyha csupán a politikai célszerűség dimenziójára szűkítenénk az értelmezési kereteket. Akárhogy is, egyelőre úgy tűnik, a szakításnak nincs nyertese, s hogy az LMP felrobbantását övező politikai játszma a játékelmélet szempontjából zéró összegű lesz.

K. J.