Előző  cikkünkben a mezőgazdaság visszaesésének általános okait boncolgattuk. Most áganként vizsgáljuk a termelési eredmények alakulását. Az 1980-as évekre az egy főre jutó termelés tekintetében, hazánk a világ egyik legproduktívabb agrárgazdaságával rendelkezett, ezt mára elvesztettünk és a rendszerváltás okozta sokkot csak kevés esetben tudtuk kiheverni. Fontos leszögezni, a „lejtmenet” megállítása nem lehetetlen, az ezredforduló környékén a Torgyán József által vezetett agrártárca komoly szakmai sikereket ért el. Mezőgazdaságunk második lejtmenete egyértelműen az uniós csatlakozáshoz, illetve a szocialista kormányokhoz kötődik. Kérdés, lesz-e újra pozitív fordulat a többre hivatott ágazat számára. Az akarat és a tervek megvannak, de úgy tűnik, hogy a megvalósítás rögös útján csak most, a parlamenti ciklus félidejében indul el a jelenlegi kormány.

Növénytermesztés

A növénytermesztés eredményeit, az évenként eltérő időjárási hatások miatt nem lehet egyik évről a másikra áttekinteni, ezért cikkünkben a rendkívül csapadékos 2010-es esztendő számait nem is tekintjük mérvadónak. Eme bejegyzés célja, hogy a mezőgazdasági több évtizedes termelési trendeket vizsgáljuk meg. Ennek fontosságát a magyar lakosság is egyre inkább érzi, hiszen minden évben egy-egy élelmiszer-ipari termék, vagy termékcsoport ára a többit jóval meghaladó mértékben nő. Ilyen volt tavaly a cukor, az idén pedig a tojás. Az alábbi grafikonok elkészítéséhez a Központi Statisztikai Hivatal alapadatait használtuk fel. A számok közötti böngészést mindenkinek ajánljuk.

A gabonafélék termőterülete hárommillió hektár körül alakult az utóbbi két évtizedben; átlagos hektáronkénti hozamuk a rendszerváltás után érezhetően esett. Ennek magyarázata a beruházások visszafogása (műtrágya, gépek), illetve a termelőszövetkezeti rendszer szétesése. A kárpótlások révén elaprózódott a birtokstruktúra, tulajdonosváltások történtek; sok olyan személy jutott földhöz, aki nem művelte, vagy műveltette meg. A 90-es évek végétől pozitív hatások indultak el a szántóföldi növénytermesztés terén, több ága kikerült a válságból, ám nem lehetünk teljesen nyugodtak. Az egyre inkább a nagyüzem felé tolódó termelés már nem szerencsés, de a szántóföldi növénytermesztés összességében nincs olyan rossz állapotban, mint az állattenyésztés. Búzából bő egymillió hektárunk van évente, de a legfontosabb étkezési gabona némi teret vesztett a kukorica javára, ami az utóbbi évekre a legnagyobb területen termesztett gabonanövény lett. Úgy tűnik hosszabb távlatokban szemlélve a kukorica termesztése kevesebb kockázattal jár, jövedelmezősége stabilabb, mint a búzáé. Míg korábban közel azonos volt a két gabona termésmennyisége, mára búzából már csak 4, kukoricából 7-8 millió tonnát termelünk.

A hagyományos takarmánynövények (árpa, részben rozs) erőteljes visszaesésének oka a hazai állattenyésztés válságával magyarázható. Az, hogy piacaink megnyíltak, elvileg kedvezett a gabonaexportnak, ám csak a búzát és kukoricát igazán könnyű eladni, persze az ár itt is kérdéses. A gabonatermesztés kukorica irányába mutató túlzó koncentrációja az egyre inkább nagyüzemivé váló mezőgazdaság következménye. A kukoricatermelés technológiái a legkialakultabbak.

Az olajos növények reneszánszukat élik, holott a repce, illetve a napraforgó termesztése kockázatosabb, mint a két legfontosabb gabonanövényé. Áruk évről évre, és éven belül is hektikusabban mozog, ám időnként komoly hasznot jelenthet. Az új évezredben értékelődtek fel ezek a növények, amelyek a bioüzemanyagok megjelenésének következtében hódítottak teret maguknak. Bár több beígért nagyberuházás elmaradt, a korábbiakhoz képest erősebb igény van ezekre a növényekre, termőterületük bő húsz év alatt megkétszereződött, 800 000 hektárra növekedett. A burgonya mennyisége kevesebb, mint felére esett vissza. A növény jövedelmezősége, belföldi piaca eleve labilis volt, erre jött az erősödő import, de az állattenyésztés visszaesése is komoly tényező volt a csökkenésben.

Cukoriparunk kálváriája szomorú történet. A rendszerváltás idején 12 cukorgyárunk működött. A privatizáció enyhén szólva félresikerült, idővel két külföldi csoport szerezte meg a magyar piacot. A cukorrépa termelése egyébként is kockázatos, az olajos növények, vagy a kukorica jövedelmezőbbek lettek. Az uniós csatlakozásunk idejére, 2004-re öt gyárunk maradt. A hazai cukoriparba az unió cukoripari reformja verte be az utolsó szöget, a termeléssel felhagyó gazdák tonnánként 40-42 euró kompenzációhoz jutottak. A fenti folyamatok következtében termelési kvótánk kétharmada elveszett, Magyarország az önellátáshoz kellő cukormennyiség felét sem tudja már előállítani, pedig jelentős exportra lehetnénk képesek. Egyetlen cukorgyárunk maradt, a kaposvári; csak a helyi gyárvezetés talpraesettségének köszönhető a gyár megmaradása. A gyár nehezen szerzi be a kellő cukorrépát, kedvezményeket kénytelen adni a gazdáknak, illetve import nádcukrot finomít. Cukorrépatermelésünk hatodára, hetedére esett vissza. A liberális álláspont szerint, ha megérné cukrot termelni, akkor új gyárak létesülnének a bezártak helyére, illetve állami dotációból nem érdemes veszteségesen működő cégeket üzemeltetni. Sajnos a fogyasztók most már egyre többször szembesülnek azzal, hogy a rövidtávú profitmaximalizálási és privatizációs érvek sokszor a hosszú távú fogyasztói érdekekkel ütköznek, hiszen amint leépül a hazai – és ezzel egyidőben az uniós – cukortermelés, abban a pillanatban elkezdik emelni az árat a külföldi társaságok. Az új árszínvonalon pedig már elképzelhető, hogy gazdaságosan lehetne működtetni a termelőket. Sőt ha hozzá vesszük, hogy a cukoripar megszűnésével az édesipari termékek (csokoládék, cukorkák stb.) gyártása is megszűnt, akkor a cukor, mint alapanyag termelése több más magasabb hozzáadott értékű termék előállítását is eredményezhetné.

A petőházi cukorgyár bontása

Fotó: kisalföld.hu, Magasi

Zöldség és gyümölcstermesztés

Főleg az Antall-kormány idején került sor az élelmiszeripar, ezen belül a zöldség és gyümölcsfeldolgozók privatizációjára, ami összességében szerencsétlenül sikerült. Bejáratott keleti piacaink fizetőképessége csökkent, de ugyanakkor a kormányzat el is fordult a hagyományos piacoktól, ráadásul az értékesítési csatornák is elvesztek, pontosabban multik uralják azokat. A zöldségfélék és gyümölcsök terén katasztrofális a magyar helyzet; termelési értékünk mindkét ágazat esetében felére (!) esett vissza 1988-90-hez képest. A rendszerváltás okozta sokk kiheverése sem minden esetben sikerült. Az uniós csatlakozás okán megszűnt a hazai piacaink védelme, így óriási az importnyomás a magyar termelőkön. A legnagyobb visszaesés a vöröshagyma, fokhagyma, sárgarépa, petrezselyem, paradicsom, uborka és a fűszerpaprika terméseredményében érhető tetten. Sovány vigaszt jelentenek a dinnyefélék, a zöldpaprika és a csemegekukorica jobb eredményei. A növénytermesztésen belül a magasabb hozzáadott értéket adó termelés (zöldség, gyümölcs) visszaesése figyelhető meg, a szántóföldi növénytermesztés javára.

Bár a külső szemlélőnek úgy tűnhet, a magyar borászat sokat fejlődött, ez csak részben igaz. A magyar bor társadalmi megbecsültsége, fogyasztási kultúrája támadt fel, ám a termelés jelentősen csökkent, a szőlő-és bortermelés szintén válságban lévő ágazat. Gyümölcseink közül a meggy tartja magát, a többi fontosabb gyümölcs (körte, szilva) esetében előfordulhat kétharmados csökkenés is 1990-hez viszonyítva. A legfontosabb gyümölcs, az alma esetében súlyos a helyzet, egyre csökken a termesztés, és a termőterület is, fajtaszerkezetünk elavult, minőségi problémáink vannak, ezért nem vagyunk versenyképesek.

Állattenyésztés

Ezen a téren a legnagyobb a baj, mivel az állattenyésztés lejtmenete más irányok felé (takarmánytermesztés, élelmiszeripar, foglalkoztatás) is erősen továbbgyűrűző hatással bír. A fejlett országokban az állattenyésztés túlsúlya figyelhető meg a mezőgazdaságon belül, mivel itt magasabb hozzáadott érték érhető el. Hazánkban az 50-50% lenne kívánatos arány, csakhogy 35%-ra csökkent mára az állattenyésztés aránya a növénytermesztés javára.

Hazánk számára a legfontosabb a sertéstartás. Már a 80-as években érezhető volt a tőkehiány, a mezőgazdaság összességében befizetője lett a nemzetgazdaságnak, ebből kifolyólag egyes beruházások elmaradtak. A rendszerváltás után csaknem teljesen szétvált egymástól a földtulajdon és az állattartás, ez fontos költségnövelő tényezőt jelentett. Változtak a fogyasztói szokások is, hiszen egyre kevesebb sertéshúst, marhahúst fogyasztunk. A sertéshús átlagos fogyasztása a 80-as évekbeli 43kg/fő/évről 2009-re 29kg/fő/évre esett. Ezen folyamatokat „fejelte” meg az uniós csatlakozás okozta importnyomás, illetve a rossz agrárkormányzati teljesítmény. Sertésállományunk a 80-as években meghaladta a 10 millió állatot is, a vágások száma egy év alatt bőven e felett volt. A sertésállomány a 90-es évek végére 5 millió alá esett, majd a Torgyáni konszolidáció időlegesen segített a helyzeten, ám a lejtmenet 2004 óta megállíthatatlannak tűnik. 2011-ben alig 3 millió állat volt az országban. A sertéstartás helyzete a magyar mezőgazdaság legsúlyosabb problémája lett, amit tovább mélyíthet a tartási feltételek további, Európai Unió általi szigorítása.

Szarvasmarha állományunk a 80-as évek elején 2millió felett volt. Magas munka- és beruházásigénye, költséges tartása miatt a termelőszövetkezetek először eme tevékenységüket építették le. Az állomány mára 700 000 állat körül alakul. A háztáji tartás kiveszőben van, a nagyüzemi termelés szerepe erősödik. Több nagyberuházás történt az utóbbi években főleg a tejelő szarvasmarhatartást illetően, a termelés nagyüzemi szinten stabilizálódott.

Bár a baromfitenyésztés is messze van a nyolcvanas évek végén tapasztalt termelési értékektől, szerepe mégis megnőtt. A nagyüzemi keretek között magára talált a termelés. Ebben közrejátszottak a fogyasztói szokások változásai. Kérdés, hogy a tartásra vonatkozó uniós szigorítás hogyan hat az állomány létszámára.

Juhállományunk a nyolcvanas évek elején még 3millió környékén alakult, azonban a 90-es évekre egymillió darab alá csökkent. Az ezredforduló környékén félmilliós növekedés következett be, de ma már csak 1,2 millió állattal rendelkezünk, megfigyelhetőek az uniós csatlakozás negatív hatásai.

Összefoglaló

A rendszerváltás következményei, illetve az az azóta folytatott sikertelen agrárpolitika okolható mezőgazdaságunk leépüléséért. Az elmúlt két évtizedben pont a magasabb hozzáadott értéket, magasabb foglalkoztatást nyújtó ágazatok épültek le, több kistérségben szociális válságot okozva. Szántóföldi növénytermesztésünk talpra állt ugyan, ám a zöldség- és gyümölcstermesztés lejtmenete tovább tart, állattenyésztésünk visszaesése pedig kihat élelmiszeriparunk, takarmánytermelésünk több ágazatára is. A magyar mezőgazdaság az ország felemelésének egyik pillére lehetne, legalább 17 millió ember minőségi élelmiszerrel való ellátását tudnánk biztosítani, ehelyett nettó élelmiszerimportőrök vagyunk, egyes vidéki térségek pedig vészesen szakadnak le. Közel 1millió hektár termőföldünk került külföldi kézbe, de az elosztási, értékesítési csatornákat is ők uralják. A jó hír az, hogy bő 8 év agrárpolitikai kudarca után a mostani kormány legalább érzékeli a problémákat, a kérdés azonban az, hogy marad-e ereje megvalósítani az elkészült vidékstratégiát a lobbicsoportok harcának közepette. Sajnos előbb-utóbb konfrontálódnunk kell az Európai Unióval is, hiszen válságunk okainak egy része éppen az uniós csatlakozás következménye; amennyiben az ezzel való szembenézés elmarad, akkor legjobb esetben is csak félsikert érhetünk el. Az idő azonban vészesen fogy…