A baloldali összefogás létrejöttével átrendeződött a magyar politika képlete. Az új megállapodással az MSZP ugyan „intézményesítette” vezető szerepét, de feladta a megújulás ígéretét. A szocialisták és az Együtt-PM szövetség korábbi egyezsége a közvélemény-kutatások szerint nem volt képes megszólítani a bizonytalan szavazókat, ráadásul a Demokratikus Koalíció erősödésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kívánt baloldali egység sem valósult meg. Gyurcsány Ferenc, Fodor Gábor, vagy épp Kuncze Gábor csatlakozásával viszont az MSZP „bezárta” magát, hiszen ezekkel az emblematikus karakterekkel a 2010 előtti szocialista-liberális éra szinte minden terhes öröksége a baloldal nyakába szakadt. A Fidesz korábbi „Együtt tették tönkre az országot” üzenetű plakátjai – melyeken Gyurcsányt és Bajnait szerepeltették (Bajnai akkor még következetesen cáfolta, hogy bármiféle együttműködést elképzelhetőnek tart Gyurcsánnyal) – úgymond beértek, óriási támadási felületet biztosítva a jobboldalnak a választási kampányban. Nem elhanyagolható szempont, hogy a „régi arcok” megjelenésével a baloldal kompromittálódott, az új partnerek legalább annyi választót taszítanak a pártpreferenciájukban vagy a választási részvételi szándékukban bizonytalanok közül, mint ahány százalékot hozhatnak a „korszakváltóknak”.

Bár korábbi közvélemény-kutatásaink politikai attitűdvizsgálatai azt mutatják, az ún. bizonytalanok körében politikai értékek szempontjából baloldali túlsúly érvényesül, most mégis jó esély nyílt rá, hogy baloldali retorikával, programpontok mentén a „demokratikus ellenzéken” kívüli pártok szólítsák meg e választói rétegeket. A Fidesz a jól bevált „rezsiharccal” és a Gyurcsány-korszak visszatérésének veszélyével, a Jobbik a munkahelyteremtéssel, rendteremtéssel, elszámoltatással, a devizahitelesek megmentésével és a termőföld magyar kézben tartásával kampányol, míg az LMP – mely az új baloldali megállapodás egyik nyertese lehet – a korrupció elleni harccal, a paksi atomerőmű bővítésének megakadályozásával, illetve bizonyos – a szélesebb tömegek számára nem igazán sokatmondó – közjogi kérdésekkel.

Empirikus kutatások arra is rámutattak, hogy a magyar társadalom egyre szélesebb szegmenseire jellemző az elitellenesség mellett a rendszerellenesség. A fennálló politikai rendszerrel, annak értékeivel és garanciáival, illetve intézményes működési gyakorlatával való szembehelyezkedés egy demokratikus berendezkedésű országban általában a demokratikus konszenzuson kívül álló erők sajátja, Magyarországon ma azonban nem ez a helyzet. A liberális demokrácia értékeit osztók között is törésvonal húzódik aszerint, hogy miként viszonyulnak az Alaptörvényhez, illetve a második Orbán-kormány alatt végrehajtott mélyreható közjogi átalakításokhoz. Míg a Fidesz-KDNP, valamint az MSZP és a körülötte tömörülő baloldali választási szövetség főként egymás ellenében (tézis-antitézis) határozza meg magát, addig a Jobbik a liberális demokráciát (de nem a demokráciát) utasítja el. A kiábrándultság, az elégedetlenség viszont csak akkor válik mobilizáló tényezővé a választásokon, ha a regnáló hatalommal szemben hiteles szereplőket tud felvonultatni és vállalható kormányzati alternatívát tud prezentálni egy politikai tömörülés. Ehhez pedig kellő szaktudással és felelősségérzettel felvértezett politikusokra, valamint reményt és perspektívát nyújtó programra van szükség, melynek főbb üzeneteire rezonál a társadalom többsége.

A Fidesz-KDNP pártszövetségnek a rezsicsökkentéssel, illetve egyéb szociális, vagy szociális vetületű intézkedésekkel sikerült néhány százalékpontot „lecsípnie” a bizonytalanok táborából, míg az Együtt-PM szövetség (mely legfőbb céljának tekintette e szavazói rétegek megszólítását, megnyerését és mozgósítását) részben külső tényezők, részben taktikai hibák okán fokozatosan elveszítette azon képességét, hogy szakértői imázzsal és a korszakváltás ígéretével passzív, vagy politikailag nem elkötelezett tömegeket nyerjen meg. A kiszélesített baloldali összefogás lehetőséget teremtett az LMP-nek, hogy konszolidálja táborát, utat mutasson azoknak, akik fogékonyak a liberális és zöld gondolatra, de éppúgy viszolyognak Gyurcsánytól és Bajnaitól, mint Orbántól. A Jobbik a „tartalmi radikalizmus” elemeit a kormányképesség látszatát erősítő módon, mérsékeltebb hangon, közérthető üzenetekkel igyekszik célba juttatni, miközben olyan problémákra kínál válaszokat, amelyek megoldásával a magyar politikai elit régóta adós, s melyekre egyébként nagy a társadalom fogadókészsége.

A pártpreferenciájukban bizonytalan, de választási részvételi szándékukat valószínűsítő, vagy biztosra ígérő választópolgárok meggyőzésének egyik izgalmas és impulzív módja volna egy miniszterelnök-jelölti televíziós vita, melynek tető alá hozatala érdekében a közelmúltban kezdeményezés is indult az egyik népszerű közösségi oldalon.

K. J.