Előző bejegyzésünkben az EU regionális politikáján keresztül hazánkba érkező forrásokat mutattuk be. Ma ezen pénzek hazai forráselosztásával kapcsolatban felmerült általános problémákat tárjuk fel. Először is nem szabad elfelejteni, hogy mint EU tagok, minden évben fizetjük a „tagdíjat” az unió kasszájába, ezzel szemben viszont a piacaink védelmére rendkívül korlátozott lehetőségeink vannak. Következő állításinkat természetesen általánosságban fogalmazzuk meg, ezek nem minden projektre vonatkoznak.

Gond, hogy a politika mélyre nyúlt a gépezetben, elég csak a Regionális Fejlesztési Tanácsokra gondolni, ahol a sok minisztériumi delegált foglal helyet. Túl sok kétes nagyprojektet valósítunk meg, jó példa lehet a csaknem üres M6-os autópálya, vagy a botrányoktól övezett 4-es metró esete, de megemlíthetnénk a fél kapacitással működő Csepeli Szennyvíztisztító Telepet is, mely kivitelezését túlnyomó részben francia vállalkozók végezték. Itt meg kell jegyezni azt is, hogy ez nem egyedi eset, hiszen a nagyobb beruházásokon rendre külföldi kivitelezők osztoznak. Tehát amit forrás formájában kap Magyarország Brüsszeltől, azt a nyugat-európai kivitelező cégeken keresztül azon nyomban vissza is veszi. Így végső soron ezek a források nem a magyar gazdaság érdekeinek megfelelően kerülnek felhasználásra. Sőt sok esetben felesleges kapacitások létesítése történik meg, ami az üzemeltetési költségek drasztikus emelkedését eredményezi, melyhez viszont forrást Brüsszel már nem ad, így egy veszteségforrást kell a Magyar államnak, vagy a helyi önkormányzatoknak finanszíroznia. Tehát nem csak az önerőt, hanem az ezen felüli működési költségeket is elő kell teremteni, mely komoly megkötést jelent az állam illetve az önkormányzatok számára.

Sajnos Magyarországon az egyik legalacsonyabb a projektek által keletkezett munkahelyek száma, a kapott támogatási összegre vonatkoztatva, pedig az EU a beruházások sikerességét szívesen méri új munkahelyekben. Mi túl sok presztízsberuházásra fordítunk pénzt, ezek gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő hatása legfeljebb közvetett. Szép dolog tereket megújítani, de nem mindig ez a legmegfelelőbb lépés a fejlődés előmozdításához. Sajnos nem tudjuk, és nem törekszünk bevonni a magántőkét a projektekbe, pedig ez uniós elvárás is. Úgy mennek le milliárdos városrehabilitációs programok, hogy mindössze pár millió forintos a vállalkozói társulás összege. A civilekkel való együttműködés gyermekcipőben jár, pedig elképesztő fizikai és szellemi energiákat tudnak megmozgatni, és ők tudják a legjobban tartani a kapcsolatot a projektben érintett lakossággal. Elég csak a Pécs, Európa Kulturális Fővárosa programra gondolni, amely civil kezdeményezés volt, de kitúrta őket a politika, és látható is lett ennek az eredménye.

A tervezésre gyakran rövid ideje van a szakembereknek, de ami még rosszabb, hogy sokszor a tervezés fordítva történik. Már kitalált beruházást próbálunk a tervezéssel és elemzéssel igazolni, pedig fordítva lenne helyénvaló. A projektek tervezéséből gyakran hiányzik a mérhetőség, nem használnak számokat, indikátorokat, pedig a megvalósítás közben és után folyamatosan vizsgálni kell a hatékonyságot, az eredményeket; tehát a monitoring-tevékenységben sem állunk jók. Ennek hiánya nagy veszélyt jelenthet a jövőben, mivel a következő hat éves ciklusban igen szigorú monitoringra vonatkozó előírások lesznek. Ha nem teljesítjük őket, büntetést kell fizetnie a projektgazdának.

Túl bürokratikus rendszert működtetünk a támogatások igénylésére és döntésére vonatkozóan. Mit várunk attól a rendszertől, ahol egy pályázatíró szakembernek is napokig tart egy falu negyedmilliós LEADER támogatási kérelmének megírása? Nem ritka egy nagyobb, milliárdos pályázat esetén, hogy a pályázat benyújtása és a támogatási szerződés megkötése között másfél-két év is eltelik, vagy fél évet kell várni egy egyszerűbb szerződésmódosításra. A lassúság gyilkos is lehet, egyrészt az infláció és az árfolyamváltozások miatt, hiszen már nem lehet annyiból kihozni a beruházást, mint amennyire a szerződést korábban kötötték, másrészt mivel verseny van, cél a támogatások mihamarabbi és minél hatékonyabb elköltése, a fejlesztések mihamarabbi befejezése, ezáltal a versenyelőny megszerzése. A legnagyobb probléma viszont az, hogy a lassúságunk miatt több mint ezermilliárd forinttól is eleshetünk a 25 milliárd eurós keretből, egyesek szerint ez a tény is közrejátszott Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter decemberi lemondásában. A lassúság tehát nemcsak a különböző szervekre, hanem a kormányzatra is jellemző. E probléma mellett már csak mellékes, hogy több éves munkával elkészített szakmai dokumentumok várakoznak avulva minisztériumi dolgozószobákban, parlamenti elfogadásra várva…