A magyar néplelket egyfajta kettősség jellemzi: bennünk van egyszerre az észak-európai komorság és a déli szenvedélyesség. Bennünk él a sanyarú európai sorsunkkal, a ránk kényszerített külső körülményekkel való megalkuvás, ugyanakkor a belső ösztönök által vezérelt lázadás is. Sokan úgy vélik, ez utóbbi képesség a XX. századi sokkos élmények folytán, az 56-os forradalom utáni megtorlás miatt, vagy a globalizáció kultúra-összemosó hatásainak köszönhetően tűntek el belőlünk. Ezzel nem értek egyet, talán csak lappanganak eme érzések, kevésbé látványosan fejeződnek ki. Baráti összejöveteleken beszélgetés, iszogatás közben mindig előjönnek történelmi sorsfordítóink, vitatott eseményeink, előkerülnek pozitív és negatív történelmi szereplőink.

Talán Szent Istvánnal indulnak a históriák, aki sokak állítása szerint üldözte a pogány magyarokat, kivégeztette Koppányt; idegen katonák, papok segedelmével gyomláltatta ki az ősi ázsiai eredetű kultúrát, ezzel pedig a „kurucos” szellemiség évezredes lappangásra kényszerült, s csak időnként törhetett a felszínre. A vitákon itt még közös álláspont kerekedik ki, miszerint az agy István, a szív és a lélek Koppány oldalára állna.

Aztán jönnek a tatárok. IV. Béla peches időpontban próbált szembemenni a bárókkal, a királyság intézményének II. András előtti súlyát rossz időben kívánta visszaszerezni. A muhi csatára ebben a feszült belpolitikai helyzetben kerülhetett sor, ráadásul taktikai bakik sora jellemezte a magyar hadvezetés döntéseit, pedig ütőképes sereget állítottunk fel. Szinte mindig szó esik Mátyás királyról is, akinek uralkodása óta nem volt olyan erős országunk, mint akkor. Máig előkerülnek azon érvek, amik szerint az osztrák-cseh területek helyett a török ellen kellett volna mennie. Tatárok, besenyők, kunok, németek, husziták dúlásainak ellenére, akkor még a Kárpát-medence lakosságának háromnegyede magyar volt, sőt jóval többen éltek országunkban, mint Angliában. Nyáron, a teraszon, mennyit is ábrándoztunk ezen a régi dicsőségen, valamint azon, milyen egyszerű is lehetett cukrászdát nyitni magyarként Bécsben 1488-ban.

Mohács is örökzöld téma. Vita kerekedik mindig, miért is nem ért oda, vagy miért nem akart odaérni Szapolyai János a vármegyék 10-15 000 katonájával? A történészek tisztázták ezért az utolsó magyar származású király nevét, ám a mondákat, a kétkedést talán még a töröknél is nehezebb legyőzni. Miért nem engedtük beljebb az oszmán csapatokat, vagy miért nem fogadtuk el a szóbeszéd szerint felajánlott török ajánlatot? Hűbéres, adófizető, de nagyjából szabad Magyar Királyságot jelenthetett volna a beleegyezés, amire egyébként bizonyíték sincs.

E történeteket, és a vitás kérdéseket végletekig lehetne sorolni, és ahogy haladunk előre az időben, annál biztosabb, hogy nincs közös álláspont egy társaságon belül. Például mi történt volna, ha 1848 őszén a pákozdi csata utáni győzedelmes magyar hadsereg nem táborozott volna le az osztrák határnál hetekig, hanem lendületből bevette volna a magyar diadal hírére újra forrongó Bécset? Miért vívtuk vissza Buda várát, ha pár hét múlva feladtuk? Egyáltalán ki felelős Trianonért? Károlyi, vagy hadügyminisztere, aki nem akart katonát látni? A későn kapcsolt magyar vezető réteg? A dualizmus magyarosító politikája? A Tanácsköztársaság és a kommunisták? Egyáltalán hogy érhetett minket ekkora tragédia, ami jelenlegi politikai, gazdasági problémáink jó részének origója, ami béklyóba köti nemcsak a múltunkat, hanem a jövőnket is. Milyen személy volt Horthy Miklós, olyan, aki stabilitást hozott egy szétesett országnak, aki újra tartást adott neki, vagy olyan, aki a háborúba való bekapcsolódással közvetve százezrek haláláért felelős? Mi magyarok, hajlamosak vagyunk valakit csak feketén és fehéren látni, azaz egy embert pusztán jónak, vagy rossznak megítélni, pedig nem ez a valóság. A világ igen kevés fekete és fehér, viszont annál több szürke ember sokaságából áll, akiknek tettei, azok utólagos megítélése, valamint öröksége határozza meg a besorolását a jelen barométerén.

A fenti témák közül sokról lírai, nosztalgikus módon beszélünk, sajnálkozva régen elveszejtett nagyságunkon. Mára olybá tűnik, egykor dicső, de inkább keserves történelmünk, nem erőt ad, nem tapasztalatot, sorvezetőt a jövő építéséhez, hanem gúzsba köt minket a fel nem dolgozottságból és a magyar néplélekből kifolyólag. Nem tudunk a XX. századi sorsfordító eseményeinken keresztülnézni, átlépni, - ami legfontosabb, - felülemelkedni sem. Vannak, akik azt mondják, az idő majd megold mindent, addig a vitákat a történészekre, a tudományra kell hagyni, akik azonban keveset bizonyítottak e téren, de - mentségükre legyen mondva - nincsenek egyszerű helyzetben. Hazánkban bizonyos tudományok régóta a politika játékszerei, ráadásul képtelenség megfelelni egyszerre egy liberálisnak, szocialistának vagy konzervatívnak; nem lehet egyszerre elnyerni István és Koppány kegyét is, azonban meg lehet egyezni egy minimumban.

A történelem meg nem értése, fel nem dolgozása, - és nem utolsó sorban - vagy tucatnyi negatív emberi tulajdonság vezetett a sajnálatos májusi eseményekhez. Magyarországon, a kis somogyi faluban, Kerekiben szobrot avattak Horthy Miklós kormányzónak. Másnap, Dániel Péter hírhedt ügyvéd, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalícióhoz közel álló személy büszkén leöntötte a frissen avatott szobrot. Horthy Miklósról kijelenthetünk néhány igazságot. Biztosan nem volt „fekete” személyiség, ahogyan „fehér” sem. Érdemei miatt eleve nem lehet fekete, politikus és vezető mivoltából fakadóan viszont nem lehet fehér sem, egyrészt mert mindenki hibázik ilyen pozícióban, másrészt a vezetők, politikusok morálisan megkérdőjelezhető döntéseket hoznak, ha saját, vagy a többség pillanatnyi érdeke úgy kívánják. Aki erre nem képes, az nem is juthat ilyen magasra. Kérdés, miért ne lehetne egy olyan személyiségnek szobra egy kis somogyi faluban, akit a lakosság nagy százaléka tisztel, és nem nevezhető történelmi szerepét tekintve egyértelműen negatív személynek? Miért ne lehetne szobra egy kis somogyi faluban Horthy Miklósnak, ha Budapest egyik legfontosabb pontján egy szovjet hősi emlékmű áll? Miért ne lehetne szobra Horthy Miklósnak, ha ugyancsak Somogyban több faluban is van még Lenin utca?

Áder János köztársasági jelölését felemásan fogadtam, személye és munkássága iránt kételyeket tápláltam, azonban idézek május 2-i nyitóbeszédéből néhány gondolatot, amit ha be tud tartani elnöksége alatt, akkor nagyot fog nőni e bejegyzés írójának szemében. „A demokrácia igazsága ugyanis mindig vitákban születik meg. Ezek a viták lehetnek élesek, lehetnek kemények, de sohasem hiányozhat belőlük egymás tisztelete, magyarságunk tisztelete, európaiságunk tisztelete, nemzeti közösségeink tisztelete, alkotmányos jogintézményeink tisztelete. A második legfontosabb szó ezért számomra a tisztelet szava. Fontos tudnunk és nem lehet eléggé tudatosítanunk egymásban, hogy a sokféleséget mindig csak egyetlen apró különbség választja el a széthúzástól, azaz attól, hogy bármelyik pillanatban terméketlen, ártó, önző, a közösséget megosztó vagy önpusztító erővé váljék. És ez a különbség nem másban van, mint a tiszteletben vagy annak hiányában. …Egyszer az életben álljunk meg egy percre, és kérdezzük meg önmagunktól: vajon hova juthatunk egymás teljesítményének állandó semmibevételével; az igazság relativizálásával, egymás lekicsinylésével vagy épp a kettős mérce állandó alkalmazásával?” A tisztelet természetesen nem azt jelenti, hogy ne lehetne kritikával illetni mondjuk az alkotmányos jogintézményeket, vagy ne lehetne vitatkozni az európaiság jelentéstartalmáról, hanem egy emberi minimumot, egy lécet jelöl meg, amit – szerintem - Dániel Péternek (újfent) nem sikerült megugrania.

Sajnálatos módon, tettével lavinát indított el. Könnyen lehet, hogy az a mozdulat, mellyel leöntötte Horthy szobrát egy pillangó szárnycsapása volt, aminek szele vihart kelt az egész országban, hiszen „cserébe” újabb szobrokat ért atrocitás, csak éppen a másik oldalról. Igyekszem mindenkiről a legjobbat feltételezni, de könnyen lehet, hogy Dánielnek ez volt a célja. Kiélezni az ellentéteket, felhívni magára figyelmet, ugyanis bizonyos politikai erők csak egyes társadalmi csoportok szembeállításával, ellentétek szításával tudnak politikai tőkét kovácsolni, mivel építő munkára képtelenek. Nagyon remélem, a pillangó szele valahol megáll, valaki megfékezi, legyen az politikus, vagy a magyar polgárok lelkiismerete, mert ha folyamat válik a mostani szoborgyalázásokból, az nagyon sötét időkbe vezet vissza minket.

Mi lehet a dánieli gondolatok gyökere? A hozzá hasonló liberális hangadók jó része kettős mércét alkalmaz. Hangoztatják, hogy az Igazsághoz vitákon keresztül vezet az út, ugyanakkor nem meggyőzni, hanem legyőzni akarnak, már ha egyáltalán hajlandóak vitázni. Nem nyugodnak bele abba, ha a többség nem fogadja el paradigmaként az ő álláspontjukat, azokat vizsgálják felül, nem tartanak önvizsgálatot, támadóan érvelnek, bármilyen értéket pillanatok alatt relativizálnak, képtelenek a kompromisszumra. Ugyanakkor, ha valaki ilyen eszközökre vetemedik a „túloldalon”, arra rögtön bélyeget sütnek. Minden tiszteletem azon liberálisoké, akik nem tesznek így, nem élnek a fenti eszközökkel, ám 2012-ben, Magyarországon nem az ő hangjuk, jelenlétük a legerősebb.

Nem az volt bejegyzésem célja, hogy a kedves olvasó készen kapott véleményt tegyen magáévá, erről úgyis gondoskodik a média, hanem üljünk le és gondolkodjunk el pár percre a fotelben arról, mit is jelent magyarnak lenni, mit is jelent őseink öröksége, és mi is az emberi lelkiismereti minimum, aminek tükrében szemléljük a körülöttünk levő világot, mi az, amit elvárunk másoktól és magunktól.