Ha az országban uralkodó, a közbeszédet nagyban tematizáló, a közvélekedést befolyásoló torz médiaviszonyoktól, az ún. politikai korrektség által a politika tényleges aktoraira, valamint a közszereplőkre (adott esetben már az egyszerű állampolgárra is) oktrojált tabuktól és ezek következményeitől eltekintünk, kétségkívül arra a következtetésre jutunk, hogy a Jobbik legnagyobb hiányosságát az a körülmény adja, hogy a pártot a választópolgárok meghatározó része nem tartja kormányképesnek. Mi az oka ennek, illetve mi következik ebből?

Egyik legfőbb ok a hosszú távú politikai racionalitás emocionális elemekkel történő felülírása, másként a szimbolikus politizálás túldimenzionálása a politikai pragmatizmus kárára. Ennek a jelenségnek több oka van. Egyrészt a mozgalmi, rétegpárti gyökerek, melyek szükségképpen felértékelik a kollektív azonosulást megteremtő elemeket, sajnos gyakran ellenségképpel együtt. Ez a dichotómia önmagában nem ördögtől való, hiszen a „mi-ők” ellentét egyidős a társadalom (különösen zártabb társadalmak), a különböző csoportképző mechanizmusok (mint például a kevéssé harmonikus társadalmi munkamegosztás, stb.), illetve maga a politika kialakulásával. Csepeli György különböző munkáiban „etnocentrikus” gondolkodásmódról ír, egyértelműen negatív (kirekesztő, antidemokratikus) szerepet tulajdonítva a nacionalizmusnak, mint politikai ideológiának, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a nacionalizmus – módosult formában – éppúgy részévé vált a modern, demokratikus elveket valló jobboldali pártoknak a kelet-közép-európai térségben, miként a klasszikus liberalizmus elveit – mint demokratikus minimumot – adaptálták a különböző ideológiai platformon álló pártok, pártcsaládok. A nacionalizmus hódítással szemben jött létre és a birodalmi elnyomatás alól felszabaduló Kelet-Közép- és Kelet-Európa nemzetei a történeti folytonossághoz visszanyúlva, identitásukat keresve újra felfedezték maguknak.

Másik ok a „botránypolitizálás”, ami nagymértékben a torz médiaviszonyok velejárója, hiszen e csatornákon (melyek létfontosságúak a politikai kommunikáció szempontjából) a médiaorgánumok szelekciós metódusai következtében csak azon történések bírnak hírértékkel, melyek interpretációja önmagában negatív kontextusban láttatja a radikális pártot. A megjelenési lehetőség ekképpen összefonódik a „nagy durranásokkal”, melyek utóéletük alapján rendszerint heves vitát váltanak ki, tehát a hullám továbbgyűrűzik, az elhallgatási spirál egy pillanatra alábbhagy. Ennek azonban mindig ára van, s ez az ár kezdetben nem tűnik olyan nagynak. Kezdetben. A kommunikációs stratégák tudják: jobb a botrány, mint az elhallgatás. A mediatizált tömegdemokrácia korában ugyanis, amiről nem tudósít a média, az politikai értelemben de facto nem létezik. A botrány különösen jó, ha annak eredője egy olyan kijelentés, vitatott szituáció, illetve állapot, mely egybecseng a választók széles körének személyes tapasztalataival, s találkozik a társadalom nagy részének szubjektív igazságérzetével. A botrányok azonban könnyen visszaüthetnek, főként a nemzetközi szinten is hiszterizált politikai közhangulatban. A kormányképességbe vetett hit csökkenhet, az adott erő koalícióképtelenné válhat, nemzetközi mozgástere szűkülhet, hazai érdekérvényesítő képessége csorbulhat, amint „politikai karanténba” kerül. Az igazság odaát van… az erőseknél, a győzedelmeseknél.

Beszélnünk kell az „egyedül a világ ellen” romantikus képéről is, mely heroikus toposzokban és csilingelő rímekben tárul elénk, gyakran ügyet sem vetve a prózai valóságra. Puszta naivitás azt gondolni, hogy a liberális demokrácia annyira következetesen ragaszkodik saját értékeihez, hogy politikai ellenfeleit, kritikusait önnön idealizált eszményképének megfelelő eszközökkel támadja csak. A liberális demokrácia ugyanis az őt bírálókkal szemben sosem méltóztatott kellően liberálisnak lenni, vagyis saját – jól artikulált – értékeit az abszolút igazság morális piedesztáljára emelte (volt egy másik, a kelet-európai térségben hosszú dominanciának örvendő ideológia is, mely ugyanezt tette). Miként Fukuyama mondotta: ezzel a történelem véget ért. „Eppur si muove” – kontrázhatnánk egy éles riposzttal.

S ott van még az örökzöld mérsékelt-„keményvonalas” vita (azért nem a radikális szót használom, mert amennyiben a radikalizmust nem politikai attitűdként, hanem helyzetfüggő eszközrendszerként alkalmazzuk, úgy a mérsékelt is lehet „radikális), melynek tétje, hogy a Jobbik felnő-e ahhoz a feladathoz, melyet küldetésének tekint, nevezetesen egyedül is pólusképző, kormányváltó erővé tud-e válni. Olyan párttá, mely a politika plénumán nagy „gravitációs erővel” bír, s mely – levetkőzve merev és önmagát korlátok közé szorító – rétegpárti státuszát valódi néppárttá képes válni – s ha lehet, mindenfajta káros politikai kompromisszum nélkül. Be lehet ugyanis bizonyítani, hogy programalapon is integrálható a nemzeti gondolat és érdekérvényesítés, valamint a szakmai következetesség. Programalapon meg lehet nyerni olyan társadalmi csoportokat is, melyeket az előző kormányzatok az „út szélén hagytak”, s mindezt anélkül, hogy e törekvés „sérelmi politizálásként”, vagy „issue-politizálásként” hatna. Mindezt olyan rétegek körében, melyeket – különböző okok folytán – nem lehet elérni a szimbolikus politika eszközével. Ha megnézzük a pártválasztók másodlagos pártpreferenciáit, elmondhatjuk, hogy jelentős növekedési potenciállal rendelkezik a Jobbik a mérsékelt, konzervatív szavazók körében, s ezt a tényezőt hiba volna figyelmen kívül hagyni, hiszen nélkülük a Fidesz még hosszú ideig egyeduralkodó marad a jobboldalon. Ezen választók megszólítása pedig nem opportunizmus, hanem a politikai racionalitás által vezérelt szükségszerűség.

A Jobbik vezetése a fentebb említett akadályokat és kedvezőtlen körülményeket felismerve józan hangú, kellő szakmaisággal alátámasztott programot hirdetett. Az is elmondható, hogy parlamentbe jutása óta a jobboldali radikális ellenzék képviselőinek szakbizottságokban tanúsított szakmai munkája, illetve a képviselő-csoport különböző tagjai által jegyzett törvényjavaslatok és módosító indítványok általában igen jó minőségű jogszabály-előkészítő és kodifikációs tevékenységről tanúskodnak, tehát komoly szakértői hátteret feltételeznek. Ezen erőfeszítések és a megfelelő (alternatív) kommunikációs csatornák, transzmitterek megtalálása segítségével, a széles társadalmi rétegeket aggasztó, hétköznapi problémákra adott racionális válaszok mentén a Jobbik képes lehet megerősíteni az átlag választópolgárt azon hitében, hogy a párt igenis tud kormányképes alternatívát kínálni, elvitatva a mára feltőkésített, infrastruktúrájában megizmosodott rendszerváltó politikai osztály egy-egy szegmense által vezetett pártok monopolhelyzetét a politikai váltógazdaságban. Ezen a ponton szükségszerűen felmerül a „radikalizmus” politikai jelzőjének, jelszavának értelmezési dilemmája. Lehet-e egy párt egyszerre konzervatív és radikális? Lehet-e eredményes a radikális eszközválasztás radikális ideológia nélkül? Ami újszerű és merész (nem konvencionális, emellett esetleg konfrontatív), az már rögtön radikális, illetve milyen ismérvek mentén beszélhetünk radikalizmusról? Már hallhattunk erre a kérdésre meggyőző és kevéssé meggyőző válaszokat is, de miként az ideológiáról a pragmatizmusra váltunk, és az értelmezési keretek ennek megfelelően tágulnak, akképpen újra és újra felmerül e fogalom átértelmezésének igénye, s minduntalan újabb értéktöbblettel, vagy helyesbítő megszorítással kell élnünk.

K. J.