A minap tette közzé a Nemzetgazdasági Minisztérium a Széll Kálmán Terv 2.0 elnevezésű strukturális reformprogramot, mely többek között tartalmazza, illetve megerősíti a korábban már felröppent híreszteléseket egyes új adónemek bevezetéséről. Így többek között az előterjesztésben szereplő, tegnap reggel még Lázár János által „rémálom-kategóriába” sorolt, hivatalos elnevezésén távközlési szolgáltatási adó is jó eséllyel felkerül a 2010-es kormányváltás óta bevezetett adónemek hosszú listájára. Érdekes, hogy a csak a legbelsőbb körök tudtak a különadókról, a napokban több kormánypárti képviselő cáfolta az adók bevezetését, ezzel kínos helyzetbe hozva magát és a kormányt is. A titkolózás oka egyszerű, a legfőbb döntéshozók el akarták kerülni a hosszú vitákat, a lobbiérdekek ütközését a párton belül, ezzel viszont kínos helyzetbe kerültek. Nyilván több képviselő dühös, és könnyen lehet, hogy a viták a folyosóra is ki fognak hallatszani.

Az újabb adók bevezetésének terve bár tökéletesen illeszkedik a kormányszövetség eddig gyakorolt gazdaságpolitikájába, bennünk mégis számos – egymást sorra generáló - kérdés felvetődött a reformtervvel, pontosabban a kormány választástaktikai gondolkodásmódjával kapcsolatban.

1. Tisztában van-e a kormány azzal, hogy adópolitikája negatív irányban befolyásolja a választási eredményeit? A kérdés természetesen költői, a kormány sokat tapasztalt tagjai ugyanis nyilvánvalóan az esetleges kockázatok, a magyar politikai kultúra ismerői, akik kalkulálnak avval a közismert ténnyel, mely szerint a magyar lakosság elsősorban saját anyagi jóléte, szociális helyzete függvényében ítéli meg a kormány teljesítményét, mely aztán döntően kihat pártválasztására. Az amúgy is nehéz helyzetben lévő lakosságra háruló újabb sarcok így további kiábrándult szavazókat termelhetnek ki.

2. Fentiek ismeretében minek köszönhető a kormány ilyen mérvű önbizalma? A közvélemény-kutatási adatok ugyan még most is jelentős kormánypárti vezetést mutatnak a biztos szavazó, pártot választók körében, azonban a bizonytalan ex-Fidesz szavazók nagy része, egyelőre nem csatlakozott egyik más párthoz sem. Fennáll ez még akkor is, ha nem a 2010-es kivételes(en rossz) körülményeknek köszönhető kétharmados, hanem egy „prosztó” abszolút többség elérése a cél. A bizonytalanok, és a nem szavazók egy jó része persze feltételezhetően a ciklus közepén jól megszokott apolitikusság miatt, nem pedig a kormányzó pártokban való csalódottság eredményeképp került ebbe a kategóriába. Az ő megfogásuk, visszatáncolásuk nem jelenthet nagyobb nehézséget és meglepetést, kardinális kérdés azonban, hogy a csoporton belül hogyan oszlik meg a kormánypártokból, illetve a politikából kiábrándultak aránya.

3. A kormány tehát úgy véli, hogy jól szervezett kampánnyal, megfelelő kommunikációval visszacsábíthatóak az elvesztett szavazók? A válasz nyilván igen, annak kell lennie, ha elvetjük a lehetőségét, hogy a felaprózódott baloldal, vagy a radikális jobb szavazói bázisából kíván elszívni szavazókat. Az elpártolt szavazók visszaszerzése azonban korántsem egyszerű feladat. Bár a friss információkra éhező sajtó és a választó is gyorsan felejt, a bohóc ruhában Budapest utcáira vonuló rendőr, az egyetemi tanulmányokról lemondani kényszerülő diák, a béremelésből kimaradt egészségügyi dolgozó vajmi kevés eséllyel teszi majd voksát 2014-ben ismét a Fidesz-KDNP jelöltjére. A Fideszből a közeljövőben kiábránduló szavazók többségének visszatérése a legnagyobb kormánypárthoz már nem valószínű, túlságosan friss lesz még 2014-ben is a csalódásuk.

A kormány tehát az újabb adónemek bevezetésével - választástaktikai szempontból - igencsak kockázatos játékot űz. Bár még csak a ciklus félidején tartunk, ha továbbiakban sem változik a kormány adópolitikája, azzal a bizonytalan szavazók tömegének elvesztésével (illetve minden bizonnyal belső konfliktusokkal is) fizethet. Utolsó kérdésünk ennek megfelelően a következő:

4. Itt a vége az adókivetéseknek, vagy esetleg a kormány megengedheti/megengedi magának a gyakorlat befejezésének – még legalább egy évvel való – kitolását?

A permanens megszorítások korát éljük már 2006 óta. A második Orbán-kormány (újból) elvesz, azonban a különadók terhét, amit eddig a lakosság kevésbé érzett meg, csaknem egészében a polgárokra terheli rá. Ez Brüsszelnek nyilván elfogadható, és kívánatos, azonban itthon kemény konfliktusokat fog gerjeszteni még a kormánypártokon belül is. Felmerül néhány költői kérdés: vajon már csak ennyi mozgásterünk maradt? Brüsszel már nem engedi tovább azon szektorok magasabb adóztatását, amelyek az elmúlt évek, évtizedek nyertesei voltak? Ez könnyen igaz lehet. Azonban vannak más vetületek is. A banki különadó és a végtörlesztés erősen letörte a bankok hitelnyújtó kedvét. Alig jut forráshoz a gazdaság, ami a beruházások csökkenésében mutatkozik meg. A bankok részbeni tehermentesítésével kívánnak a gazdaságba több forrást bevinni, ami elsőre nem rossz döntés. A másik probléma viszont, hogy ezek az adók erősen csökkenthetik a belső fogyasztást, mivel a lakosság viseli a terheket. A magyar gazdaság növekedésének három motorja van, a kivitel bővülése, a belső fogyasztás, illetve a beruházások. Ebből a háromból egyedül a kivitel hajtja ma a növekedést, a többi kettő csökken, vagy stagnál az utóbbi időben. Az intézkedések hatására akár növekedhetnek a beruházások, viszont a fogyasztás esni fog. Az állami megszorítások, illetve a nemzetközi adósságválság következményei miatt a gazdaság várhatóan csökkenni fog. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy százalékpont GDP növekedés elmaradása körülbelül 140 milliárdos kiesést jelent az államkasszának, így még folytatódhat az „adóötletbörze”.

A kormány cselekvései időnként ad hoc jellegűnek tűnnek, a széleskörű szakmai egyeztetések gyakorlatilag hiányoznak. Ez a típusú hozzáállás növeli a kiszámíthatatlanságot és hazánk termelőtőke vonzását is negatívan befolyásolja. Ki ruházna be szívesen egy olyan országba, ahol évente változik az adórendszer?

Egy biztos, ez a csomag tényleg „fájni fog”!